Látványos ostobaság felsőfokon – SISU (2022) kritika

Premier kritikák | 2023-06-28 | Juhász Péter

Nagyon úgy néz ki, hogy a túlzások korát éljük, legalábbis akciófilmek tekintetében egészen biztosan így van. Alig néhány hete csak, hogy nagy nehezen kihevertem Keanu Reeves agyatlan ámokfutását a John Wick 4. részében, erre itt az újabb, totálisan ostoba mozi; a Sisu.

A Sisu egy 2022-es finn akciófilm, amelyet Jalmari Helander írt és rendezett. Története a második világháború idejére kalauzol minket, a finn Lappföldre, és egy egykori legendás kommandós nyomába ered, aki időközben aranyásó lett, és megpróbálja megmenteni aranyát, és magát egy brutális SS-tiszt által vezetett német halálosztagtól.

Nos, ez így elsőre talán jól hangzik, és valóban; remekül indul a film, Tarantino is elégedett lenne a főcím utáni percekkel, ha szép lassan nem esne át totális túlzásba az egész, és válna kínosan nevetségessé a második felére. Hősünk, ahogy egy másik kritikában olvastam, akár John Wick apja is lehetne, és valóban. Amennyiben elvárásunk lekorlátozódik a brutális jelenetekre, mindennemű realitást nélkülöző mozzanatokra, akkor a Sisut tényleg nekünk találták ki. Én azonban ennél kicsit többet szeretnék látni. Roppant mód gyűlölöm ugyanis azokat a filmeket, melyek kizárólag arra építenek, hogy minél bődületesebb marhaságokkal tömjék a nagyérdemű fejét.

Megértem, és el is hiszem, hogy manapság az a módi, a bevált akciófilmes recept, hogy tedd bármely idősíkba filmed cselekményét, de egy másodpercig se foglalkozz annak hitelességével. Engem azonban mindez iszonyatosan felbasz! Amikor egy idős fazon egy szál késsel leöl hét megtermett katonát, még mosolygok egyet. Amikor aknamezőn lovagolva túlél egy robbanást, már fintorgok kicsit. Ha túlél egy golyózáport, miközben még a tankról is lőnek rá, ott viszont elszakad a cérna. Nos, Sisu esetében ez nagyjából a felénél következett be, és a mindössze 90 perces játékidő innentől számomra totál felesleges időpocsékolássá avanzsált.

Újfent leírom; biztosan van ennek a stílusnak is rajongói köre, tucatnyian zengenek majd ódát eme csodás alkotás kapcsán, engem azonban inkább elszomorít a jelenség. Az, hogy hetven sebből vérezve, fél lábbal a halál mezsgyéjén járva, még mindig összeszedi magát a hős - mert ez ugyebár a dolga -, és megy tovább, rendületlenül, míg véget nem ér a film. Túlél mindent (is), és nincs a földön aki vagy ami megállíthatná… aha, mint a mesében.

Ha Quentin Tarantino rendezte volna, akkor legalább tele lenne pakolva vicces monológokkal, ott lenne a legendás rendező kézjegye, melyre amúgy a Sisu leplezetlenül hajaz, így azonban nem történik más, mint kapunk egy roppant öncélú darabot, mely nagy ívben tesz mindenre. Valahol ránk, nézőkre is. Lehet, hogy ez is a koncepció része, lehet, hogy  manapság ez a menő vagy a divat, de nálam semmiképp sem találtak vele célba.

Hiába forgatták a lappföldi Nuorgam falu közelében, gyönyörű tájakon, hiába klassz figura a szúrós tekintetű Jorma Tommila, hiába szerezte meg a Sony Pictures a film világszintű forgalmazási jogait, majd úgy döntött úgy, hogy a Lionsgate-tel közösen kihozza mozikban, hiába kap a kritikusoktól pozitív kritikákat, a Sisu számomra egy nagyon rossz vicc, mely tovább erősbíti azt a végtelenül ostoba filmes metódust, amiről fentebb már kifejtettem őszinte véleményem. John Wick nyomdokain haladva, olyan a Sisu is, mint egy buta számítógépes játék, melyben ismerve a sebezhetetlenség kódját, naphosszat lőhetjük az ellenséget anélkül, hogy bármi bajunk esne.

Biztosan nagy öröm ez azoknak, akik szabadidejüket ilyesfajta dolgokkal pipálják ki, de én, aki filmes szempontból (is) igyekszem lehetőleg az értékes produkciók nyomába járni, instant agygörcsöt kapok az efféle ostoba szösszenetektől.

Kritikámmal senkit sem szeretnék eltántorítani ettől a 90 perctől, félreértés ne essék, elfogy közben simán a kóla meg a nachos, de utána ígérjetek meg nekem valamit; nézzetek meg hamar egy kissé komolyabb mozit is, jó? Csak az én kedvemért.

Képek: TMDb