Az Elveszett próféciák egy a Neil Gaiman és Terry Pratchett könyvéből készült minisorozat, mely egyévadosra volt tervezve anno a Prime Video által. Az első évad sikere után azonban, noha az írópáros műve nélkül, de folytatást terveztek ennek a habókos, a vallási ellentmondásokra és a keresztény misztikumra építő sorozatnak. A főszereplőpáros adott volt és az első évadban, tökéletes munkát végeztek azzal, hogy a démon és angyal páros barátságából adódó konfliktusokat és humort kiaknázzák, de vajon elég-e ez a két karakter -alapmű nélkül -, hogy elvigyen a hátán egy jó folytatást? A válasz röviden és kíméletlenül az, hogy: nem. De nézzük ezt egy kicsit bővebben.
4 évvel az első évad megjelenése után megjelent a Elveszett próféciák 2. évada, ami a két kitaszított entitásunk történetét folytatja. Aziraphale (Michael Sheen), miután száműzték a Mennyországból, visszatért a kis könyvesboltjáb,a ahol gondtalanul éli mindennapjait. Egy napon azonban bekopogtat hozzá váratlanul Gábriel arkangyal (Jon Hamm), aki minden emlékét elveszítette, csak annyit tud, hogy valami Aziraphalehez vezette őt. Aziraphale befogadja hát Gábrielt, ám nemsokára, mind a Mennyország, mind a Pokol emberei megnesszelik Gábriel eltűnését és az arkangyal nyomába erednek, aki Aziraphale és Crowley (David Tennant) együttes csodája által felismerhetetlenné válik számukra. Ez a történetszál képezi a sorozat gerincét, a legtöbb játékidőt azonban mégis főszereplő párosunk kapja, akiknek korokon átívelő kalandjai jelennek meg. Ezzel pedig el is érkeztem a sorozat egyik fő problémájához, mégpedig az egységes történetvezetés hiányához.
Noha Gábriel elbújtatására van felfűzve az évad, de ezzel foglalkozik a legkevesebbet, ehelyett Crowley és Aziraphale történeteit láthatjuk megelevenedni, amik hol érdekesek, hol nem, viszont a fő konfliktushoz egyik sem ad túl sokat hozzá. A két főszereplő ugyanazt az egyszerű problémát járja körbe és körbe már az első évad óta és ez itt kezd már egyre unalmasabbá válni. Isten nem teljesen igazságos és a démonok sem teljesen ördögiek, ez az üzenet jön át mindegyik kalandból, melyet a páros megél. Noha vannak szórakoztató és néha jól megírt pillanataik, leginkább a kifáradás és ötlettelenség érződik ezen a második évadon, mivel semmi újat nem tudnak hozzáadni a karaktereikhez, amit már az első évadban ne láttunk volna tőlük.
Ami pedig beüti a koporsószöget számomra ebbe a sorozatba, az a humor. Az első évad Neil Gaiman és Terry Pratchettnek köszönhetően egy visszafogottabb - noha nem mindig működő -, de többnyire szórakoztató, vicces összképet kreált, a második évadból viszont teljesen hiányzik ez a fajta báj, túltolt és egyszerűen idegesítő, a jól felépített karakterek mintha gyermeteggé váltak volna. Gábriel arkangyal a memóriavesztése miatt konkrétan egy nagyra nőtt csecsemőt alakít, aki sajnos semmiben sem emlékeztet Tom Hanks kultikus filmjére, hanem csak egy arcpirítóan kínos B vígjátékra, amit nagyon rossz nézni.
A humor ahelyett, hogy finoman kiemelné a vallási tanokban rejlő diszkrepanciákat, átmegy egy teljesen idegen, a karakterekhez nem illő csetlés-botlásba, ami párba állítva az elemelt történettel, egyszerűen tönkreteszi a sorozat hangulatát. Michael Sheen és David Tennant mentette a menthetőt, de a rosszul megírt karkatereiken még ők se tudtak sokat javítani. Egyedül a befejezés ad egy szép pillanatot a kettejük kapcsolatában, ami ügyesen megfogja a velejét másságuknak, ám szembemegy mindennel, amit ebben az évadban a viszonyukban felépítettek, így sajnos az is hagy maga után kívánnivalót.
Összességében az elveszett próféciák második évada csalódás volt. Az alapmű hiányában a készítők nem tudták ugyanolyan szinten folytatni a sorozatot, ezáltal pedig kiveszett minden bája ennek a világnak, mind a humora, mind a vallási kérdései. Karakterei ledegradálódtak és noha a főszereplőpáros mindent megpróbált, hogy még így is élvezhető legyen, sajnos túl nagy falatnak bizonyult, még ennek az angyal és démon duónak is.