Már meg sem lepődöm a Netflix-filmek minőségén. Olyan produkciókkal látják el a streaming-függő nézőket, amilyen Gal Gadot legújabb próbálkozása; ezerszer láttuk már kategória. A 2023-as amerikai kém-akcióthriller, amelyet Tom Harper rendezett Rachel Stone nemzetközi hírszerző ügynök veszélyes küldetésére koncentrál, amely során meg kell védje a "The Heart" nevű titokzatos mesterséges intelligenciát. Stone-t a Charter nevű békefenntartó egység bízza meg, nehogy ellenséges kezekbe kerüljön a féltve őrzött rendszer.
Az Európában forgatott film hűen követi a jól bevált recept lépéseit; izgalmasnak szánt felütéssel kezd, amely egy avatott mozis számára épp annyira érdekfeszítő, mint sorban állni a mozibüfé pénztáránál. Adott a profi csapat, ami rögtön az első 20 percben lezavar egy bevetést, amely régebben egy film fináléja lett volna, majd jönnek a szokásos mozzanatok. Közös sörözés a csapattagokkal, az akció részleteinek utólagos kivesézése, érdekesnek szánt plusz információk feltárása a néző előtt.
Komolyan nem értem, ezek a filmek kiknek okoznak még örömöt? Azt vágom, hogy Gal Gadot manapság nagyon menő, sokan szeretik ikonikus Wonder Woman szerepe miatt, ám annyi színészi kvalitás szorult szegénykémbe, mint popcornhéj a fogaim közé. Kínosan erőltetett, amint kőkemény ügynöknőként, golyóstollát lazán kattogtatva figyeli a laptopot, miközben a forgatókönyv szerint érdekes részletet kell felismernie a kijelzőn. A legrosszabb az egészben, hogy rémesen vontatott a 125 perces játékidőnek kitett mozgókép. Ezt a fajta sztorit anno, a békebeli VHS-korszakban még simán lezavarták 90 percben, és akkor sem vesztettünk semmit. A manapság divatos változatokban valamiért muszáj kitölteni közhelyes pillanatokkal, klisés megoldásokkal az akciójelenetek közötti időt, máskülönben nem lenne képes elérni a produkció a bűvös 120 perces határt.
Látványosnak szánt szuperközpont áll tehát Gal rendelkezésére, ahol megkapja a legfőbb instrukciókat. Ethan Hunt is megirigyelné a Mission: Impossible univerzumában. A különbség az, hogy Tom Cruise filmjei jók, ez meg… inkább hagyjuk.
Újabb végtelenül semmilyen percek után érkezünk meg a történet következő helyszínére, ahol hőseink ismét komoly kihívásokkal kénytelenek szembenézni, mert ugyebár ilyen egy vérbeli Netflix produkció, a mozi lassú halála. A csúnyán néző rosszfiúk éjszakai rajtaütését a team hölgy tagjai lazán leverik, hősnőnk váratlan problémába ütközik, amint választania kell; együtt vagy külön utakon halad tovább a sablonos történetben. Természetesen, a sorok között körvonalazódik valami plusz, ami magasabb szintre hivatott emelni majd Gadot filmbeli karakterét, és magát a filmet is.
Jöhet a kötelező autós üldözés, így lépkedünk komótosan előre, de a baj az, hogy közben elfogyott a perec, és pisilnem is kell. Moziban nyilván rém ciki lenne kimenni a toalettre, idehaza egyértelmű, hogy magukra hagyom a film szereplőit, úgysem vesztek semmit, ha kihagyok néhány percet. Már épp lehúztam a wc-t, amikor rádöbbenek, hogy most indulnak csak be igazán a dolgok. Na, jó, több ’poént’ nem lövök le, nehogy már valaki miattam veszítse el érdeklődését a Rachel Stone iránt, szívemen viselném a veszteséget.
Gondolom, nem árulok el azzal nagy titkot, hogy a film innentől még jobban felpörög, és beindul a divatos formula, miszerint félelmetesen túltolt jelenetekkel ’száguldunk’ egészen a végkifejletig. Mi abban a jó, hogy teljesen irreális jelenetekkel turbózzák fel a sztorit, előkerülnek a kötelező CGI megoldások, és mindent is túlszárnyaló pillanatok sűrűjébe keveredik az ártatlan néző. Megkezdődik a sematikus végkifejlet felépítése, nincs amit ne láttunk volna már korábban, mégis mindig igyekeznek az alkotók elhitetni velünk, ez most valami igazán új és eredeti.
Nos, meg kell nyugtassalak, ebben a próbálkozásban semmi sem az, és amilyen nehezen értem a Gal Gadot aktuális kalandjának végére, olyan gyorsan és könnyedén fogom a feledés lágy homályába süllyeszteni az egészet.