Múltunk, jelenünk, jövőnk – ELŐZŐ ÉLETEK (2023) kritika

Premier kritikák | 2023-09-20 | Ben Palmer

Romantikus film. Két szó, amely esetében a nemek közötti különbözőség garantáltan ki fog ütközni minden alkalommal, hiszen a műfaj telítettsége miatt, mára már inkább vált egy olcsó stílussá a romantikus alkotások jelenléte, mintsem a művészi kifejezés egy igen intim és őszintén emocionális eszközévé. Idén őszig ez többé-kevésbé egy helytálló gondolat volt, míg aztán a dél – koreai származású rendezőnő, Celine Song debütáló munkája meg nem érkezett az Előző életek képében. Azóta pedig, amerre jár a film, sorra hódítja meg az emberek szívét, akik keserű rajongással adózhatnak lelküknek egy igen érzékeny, bensőséges, mégis teljes mértékben visszafogott, emberien megírt plátói románc történet után, melynél fájdalmasabb, ám de szerethetőbb művet idén már biztos nem fogunk kapni.

Nora (Greta Lee) és gyerekkori barátja Hae Sung (Teo Yoo) egymáshoz igen közel álló, de teljesen átlagos életet élő gyermekekként élik mindennapjaikat, kapcsolatuk mélysége azonban már az első jelenetek során szembetűnik. Gyerekszerelem – gondolnánk elsőre – ám itt valami erősebb kötelék lenne kibontakozóban, míg aztán Nora és családja a jobb élet reményében el nem költözik Torontóba, s hagyja maga mögött régi életét, vele együtt pedig a fiút is. Eltelik 12 év, amely után váratlan dolog történik, ugyanis a közösségi oldalak térnyerése miatt újra felbukkan Nora életében Hae Sung, akivel hamarosan fel is veszi a kapcsolatot. De mit is lehet mondani ennyi év távlatából egy olyan személynek, aki ennyit jelentett nekünk, és valószínűleg szinte már el is felejtettük?

Az Előző életekre ezen információk tudatában könnyen rá lehetne sütni, hogy a Mielőtt trilógia újragondolása, ám ennél jóval többről van szó, már csak az önéletrajzi ihletésű momentumok miatt is. Linklater szerelmes elmélkedéseivel ellentétben itt ugyanis nem fogjuk tapasztalni azt az izzó szenvedélyt és hangos civakodások sorozatát, amely általában jellemzi ezt a műfajt, holott azok esetében is igen intelligens darabokról beszélhetünk. Song rendezése egy csendes, lassú folyású, végtelenül empatikus mű, mely során élet és művészet olyan módon találnak egymásra, aminek végbemenetele nem jöhetne létre személyes ihletettség nélkül. A film fókusza így, bár végig követi két ember életét, akik között a sorsszerűség újra és újra felerősíti a lelkük közötti kapcsot, mégis a ki nem mondott érzelmek miatti bizonytalanság igazi elszenvedője Nora, aki jól kivehetően nem találja a helyét több évtizednyi idő után se az Egyesült Államokban, még azután se, hogy amerikai férj mellett találja meg számításait. 

A film ezáltal továbbfejti magát, mint romantikus drámát és szépen csendben válik egy fiatal nő személyes tragédiájává, hiszen főszereplőnk nem csak saját identitásában kérdőjeleződik meg, de szépen lassan ambíciói is odalesznek az érzelmi bizonytalansága miatt.

Számos rétegből épül fel a történet, így bizonyos ponton a buddhista tanulmányok előtt hódolva bekúszik egy gondolat, mely remekül párhuzamba vonható szereplőink helyzetével is, mely tanítás szerint két ember akkor tartozik egymáshoz, ha már előző életeik során elegendő alkalommal kerültek kapcsolatba egymással bármilyen hétköznapi módon. Ezzel az úgymond spirituális háttérrel remekül játszik a rendezőnő, végig tartva bennünk a reményt, hogy a többévnyi kihagyások ellenére is, nem véletlen, hogy ez a két ember újra és újra megtalálja egymást és még mindig nem közömbösek a másik számára. Kettejük kapcsolatát bár egyértelműen nem lehet leírni, hisz szavak helyett tekintetek, visszafogott érintések beszélnek, mégse egy olyan kötelék ez, amelyre rásüthető lenne, hogy hiteltelen, sőt, pont ezért lesz igazán fájdalmas. Ebből az olykor borús, melankolikus andalgásokból akkor jutunk lélegzethez, mikor a csodaszép fényképezésben gyönyörködhetünk. Shabier Kirchner személyében egy új talentumot köszönthetünk, akire érdemes lesz odafigyelni a jövőben.

A megannyi erénye a filmnek azonban mit sem érne, ha egy ilyen intim megközelítésű történetben a színészek kudarcot vallanának, ám szerencsére mindketten felnőttek a feladathoz. Greta Lee - amellett, hogy imádja a kamera - tökéletesen hozza a törékeny, szív és agy között többször is őrlődő áldozatot, ki nem csak érzelmi, de kulturális téren se találja a helyét a világban. Szívfacsaróan őszinte játéka, teljes átlényegülés egy igen nehéz karakterré, melyben parádésan helytáll a színésznő. Teo Yoo viszont egy teljesen másik oldalról kellett megragadja a szerepét, kinek esetében először érezhető inkább az, hogy lelki társként tekint a lányra, míg az érzések talán később kezdenek el alakot ölteni benne, mondhatni akkor, mikor már mind a két fél tudja, hogy életükben azon a ponton járnak, melyben bármely érzés egymás iránti táplálása helytelen a másik iránt. A férfi oldal ilyen tekintetben kevesebb réteget kapott, mint a nő, így a mozgástér is kisebb, ám ne legyenek kétségeink, mind a két színész ott lesz a legjobb nevek között – egyéb más elismerés mellett – a jövő évi Oscaron.

Az Előző életek műfaji besorolása az elmondottak tudatában tehát legalább annyira bonyolult, mint két főszereplőnk érzései egymás iránt, behatárolhatatlan. Ez a történet több, mint egy romantikába bújtatott önkifejezés, vagy útkeresési példázat, Celine Song rendezése maga a nagybetűs, fájdalmas, érzelmekkel teli élet, melyben igen, aki szeret, annak fáj, viszont, ami után megfogalmazódik bennünk az örök igazság, hogy mennyivel szegényebb is lennénk, ha nem lehetnénk érző lények. Beszélni méltó módon nem lehet erről a filmről, látni kell.

Hazai bemutató: 2024. január 11.