Nyomozás a kietlenségben - Wind River: Gyilkos nyomon (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-09-07 | Ben Palmer

Taylor Sheridan. Mostanáig ezt a nevet úgy ismerhettük a köztudatban, mint egy tehetséges forgatókönyvírót, aki filmről filmre egyre magasabb szintet képviselt munkáiban, kezdve a drogkartellek ádáz harcának és nyers kegyetlenségének bemutatásán át, egy modernkori környezetbe átültetett mégis klasszikus elemekkel abszolváló western macskaegér játékig. Képességeire az Akadémia is felfigyelt az idei gálán, igaz csak jelölésig jutott, mégse volt kérdés senki számára, hogy A préri urai forgatókönyve egy zseniálisan összerakott darab volt teljes egészében, az első percétől a végéig. Sheridan pedig úgy gondolta beérett annyira, hogy újabb munkáját ezúttal ő álmodja filmvászonra, ezért is töltött el izgalommal, hogy fog teljesíteni első filmjének ledirigálása élén.

Lássuk hát, hogy Sheridan modernkori „dollár trilógiájának” harmadik darabja beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket. Rögtön az elején, hogy minden kétséget kizárjak, a film nagyszerű lett.

Ezúttal nem a kartellek melegágyába és nem is a texasi prérik sivárságába kalauzol minket Sheridan, hanem Wyoming pusztaságára, mely amellett, hogy kilométereken át csak hóval borított egy indián rezervátum elszigetelt tagjainak ad otthont. Ebben a kilátástalan környezetben fedezi fel a Jeremy Renner által játszott Cory Lambert vadőr egy 18 éves lány holtestét, mely gyanús halálának körülményei miatt gyorsan magára vonja a hatóságok figyelmét és ezáltal kapjuk meg filmünk másik főszereplőjét Jane Banner szövetségi nyomozót, kinek szerepében Elizabeth Olsen tündököl.

Az már biztos, hogy Sheridan előszeretettel építi párosokra a gerincét, míg a Sicarióban Kate Macer nézőpontjából követhettük végig az eseményeket, egyrészt a mexikói állapotokat, másrészt Alejandro történetét, addig A préri uraiban két különböző motivációjú testvérpár sztorijának lehettünk részesei. Ez a felállás itt sincs másként, a két színész között remek a kémia, ez egyrészt korábbi Sheridan művekben se volt másképp, másrészt egy jól megszokott párosról beszélhetünk.

Bár a történet nem bonyolult, amit egy krimi esetében hiányolhatunk, de az elejétől a végéig olyan szinten a végtelenségig feszült és kimért, hogy bőven kárpótol minket ezért a hiányosságáért. Lassú tempójú, párbeszédekben bővelkedő film, melyben remekül vannak időzítve a cselekmények, megelőzve azt, hogy az alkotás idő előtt monotonná esetleg unalmassá váljon. Ha le kellene írnom filmekben, hogy milyen, valahol Eastwood Titokzatos folyója és Villeneuve Fogságban filmje közé tudnám sorolni, hisz nem állit minket a rendező őrült talányok elé, ha erősen figyelünk a játékidő előrehaladtával szépen összerakhatjuk a darabokat, mégis a lezárása és egy két pillanata tartogat számunkra néhány váratlan lépést. Ha mindez pedig nem lenne elég, a film rendelkezik egy olyan erőteljes félórával, mely egyértelműen a csúcsa a majd kétórás játékidőnek, élve a jól megszokott Sheridan forgatókönyvi bravúrokkal. Ezen jelenet sorokat látva jelenthető ki leginkább, hogy Sheridannak van jövője rendezőként is kiteljesedni Hollywoodban, hisz itt működik teljes harmóniában a szkript és a rendezés, alkotva ezáltal emlékezetes és tökéletesen működő jelent sorokat.

Bár összességében nem tudott egy olyan erőteljes, vagy akár a későbbiekben klasszikusként emlegetett filmet összerakni Sheridan, mint volt a Sicario vagy A préri urai, mégis mint első filmes rendező, remekül helytáll, a forgatókönyv pedig itt is, mint korábban megírt filmjeinek esetén is, a legerősebb pontja az alkotásnak.

Technikai oldalról arra térnék ki, hogy az operatőri munka kiváló. A csontig hatoló hideg szinte áthatol a mozivásznon még kietlenebbé és elszigeteltebbé téve az indián rezervátumot, remek képekkel veteti észre magát a film, és aláfestő zenéje is telitalálat. Kellően nyomasztó és sejtető, néha alig észrevehetően asszisztálva egy-egy jelenethez, mégis mélységet adva a cselekményeknek.

Végül pedig ejtsünk pár szót, a film szereplőiről, ahol úgy gondolom a két fő karakter sikerrel vetkőzte le magáról a képregény világba való beskatulyázást. Jeremy Renner egy nagyon jó színész, persze ezt csak azok tudják, akik Marveles pályafutásán kívül is figyelemmel követik életpályáját. Azonban egyértelműen kijelenthető, hogy élete szerepét hozza a Wind Riverben. A kimért, megfontolt, titokzatos múlttal rendelkező vadőr szerepét remekül játssza a színész, kinek múltja a történet körvonalazódásával szépen lassan összemosódik az alkotás cselekményével, viszont mint egyfajta mentor is remekül helytáll feladatában. Tény, hogy olyan karaktert kapott, melynek alapanyagából remek alakítást ki lehetett hozni. Renner pedig él is a lehetőséggel, az sem lenne meglepő, ha nevével akár valamelyik nevesebb díjátadón is találkoznánk. A film legnagyobb meglepetése számomra mégis Elizabeth Olsen volt, aki talán pont azért tudott emlékezeteset mutatni, mert ez volt az első igazán jó szerepe. A kissé naiv, de mégis erős női karakter, ki jelenetről jelenetre szembesül a film zord világának kegyetlenségével, méltó partnere színész kollégájának.

Összességében a Wind River- Gyilkos nyomon igazolta a korábbi pozitív visszhangokat és fesztiválon szerzett elismeréseket egy jól működő krimi-thrillert kaptunk, így rögtön az ősz elején, mely bár klasszikussá nem fog válni, egy bármikor újra elővehető nagyszerű filmes élmény.