Amikor a tucat romantikus filmek kispadra ülnek – SZÓLÍTS A NEVEDEN (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-09-10 |

Megvan az az érzés mikor fiatalon az első szerelem küszöbén fejtegettük magunkban, hogy mi is történik velünk? Hogy miért akar a szívünk egyszerre valaki másért dobogni és nem csak önmagunkért? Hogy ismeretlen élőlények tanyáznak a gyomrunkba, akik csak Ő miatta kelnek életre? Amikor kezdetben tagadunk és ellenkezünk, hogy aztán a teljes megadás érzése magával rántson és a szerelem mindent elsöpörjön?

Ha ezek az érzelmek még ott vannak valahol, egy kósza emlékként bennünk, akkor tudjuk min megy keresztül a főhősünk és mindezt úgy, hogy magával húz minket is egy új első szerelem érzése erejéig.

Az azonos című regényből melyet André Acima írt, készült film, ami, ha hegyeket nem is, de érzelmeket mindenképp mozgat.

A CineFesten olyan alkotások mutatkoznak be, túlnyomóan, amik nem könnyű esti szórakozásra hívnak. Felemelnek, hogy lebeghessünk, de ahelyett, hogy ebben az állapotban tartana és hagyná, hogy élvezzük, hirtelen ragad meg, hogy a földre hajítson, kipréselve az összes levegőt a tüdőnkből és el nem eresztve emlékezetünket. A mai napig emlékszem a legtöbb filmre, amit a Cinefesten láttam. Beleégett képkockák a retinámba, emlékeztetnek, hogy a filmeknek létezik egy ilyen műfaja és ilyen fajtája is.

Felejtsük el a zöld háttér előtt kosztümökben ugráló szuperembereket. Az itt bemutatott alkotások a való életről szólnak, pont ezért annyira velősek.

Térjünk is rá a Nagyjátékfilmek kategória nyitó darabjára a Call Me by Your Name-re, mely a magyar keresztségben a Szólíts a neveden címet kapta. A történet szerint adott egy északolasz család, apuka professzor, a fia pedig a nyár nagy részét azzal tölti, hogy olvas, zenél és úszik. Elio (Timothée Chalamet) életébe aztán betoppan Oliver (Armie Hammer) akiről nem is derül ki, hogy pontosan kicsoda, de a professzor egy tanítványa lehet. A fiú, Elio természetesen ellenségesen bánik az amerikai idegennel, hogy aztán egyre jobban rájöjjön, valójában nincs semmi taszító a szőke Dávid-csillag nyakláncot viselő kék inges idegenben. Sőt, sármos, intelligens és később kiderül, hogy az a bizonyos Kémia is erősen játszik.

A rendező Luca Guadagnino (The Protagonists, Szerelmes lettem) a szerelem tökéletes megformázására képes a vásznon. Ezt már csak onnan is tudni vélem, hogy a filmet követően kialakult bennem az a mély és tiszta szerelem, amire az emberek vágyakozni szoktak. Tiszavirág életű érzelemfoszlány volt csupán, de éreztem az erejét. Nem volt tárgya, vagy célja, a film váltotta ki belőlem. ( Az Origo.hu fogalmazott nagyon találóan: „…az a fajta remekmű, ami után az ember úgy érzi, többé nem akar látni semmi mást, csak ebben a filmben lebegni örökre.”)

A történet és benne a történések annyira igaziak voltak és ezáltal keserűek is mint maga az Élet. Nem csak a szerelmet és a tiszta érzelmeket tapasztalhattuk meg ebben a 130 percben, de a kamaszok problémáival, titkaival is megismertetett minket a rendező.

Egy testünk és egy szívünk van… fontos, hogyan használjuk.

A legmélyebb üzenetet maguk a szülők, különösen az édesapa fogalmazza meg nem csupán a fia, de a néző számára. Öröm volt ennyire elfogadó és megértő apát látni. Még nagyobb öröm, hogy nem mentek el a készítők a tipikus vaskalapos apa irányába, aki kitagadná a fiát, ha megtudná, hogy egy férfit szeret. Ezzel a plusz bonyodalommal kár lett volna terhelni a filmet, ami nem is működhetet volna, mert az az érzelmek rovására ment volna. A nyitottsága és őszintesége nem csak a vásznon hangzott el, hanem a hétköznapi emberekben is visszhangot vert, akik érdemesnek tartják, hogy hallgassanak rá. Meglepő és felkavaró is volt egyben az a pár perc, amiben gondolatait megosztotta fiával.

Az elfogadás és felvállalás nehézségeit igyekszik bemutatni. Egyszerre érezzük jelenlevő problémának, amivel nem törődve a két főszereplő mégis egymásra talál, és ugyanakkor elénk tárul a kép, hogy semmi baj nincs a környezetben a befogadással, sőt, családi jóbarát a meleg pár, akik Elionak ajándékokat vesznek és rendszeres vacsoravendégek. A film egyértelműen humoros, humoros mert esendő. Mosolyogni való szituációk vannak felvázolva, de érezzük magunkban, hogy ezek véresen komoly helyzetek és igazából nem viccesek. Bármelyik megeshet, vagy meg is esett velünk is, nevetünk rajtuk, miközben a sötét teremben ülve örülünk, hogy a pironkodásunk rejtve marad. Annak is örülünk, hogy a lelkünkben dagasztott hullámok csapkodását, ahogy kitörni vágynak testünk ketrecéből, nem látja és hallja más, csak mi magunk birkózunk saját magunkkal, érzelmeinkkel. A dúló harc kimenetele pedig azon múlik, hogy engedjük-e kitörni a vadat, mely a mellkasunkban ezernyi pillangó formájában szunnyad egészen addig a pillanatig míg valaki le nem töri lelkünk börtönük lakatját.

A zárás pedig annyira erős és életrevaló, hogy valahol magunkban visszasírjuk a futószalagon gyártott happy endek tömegét, de még ezek fényében is tudjuk, hogy ez így van rendjén. A fájdalmat nem szabad eltemetni, hozzánk tartozik, mint a boldogság. Ezt a leckét Elioval közösen tanuljunk meg a film végére, azonban örülünk, hogy nem kell a helyében lennünk.

A film egyik fontos üzenete, talán kicsit negatívan ábrázolva a generációs problémák. Amik mindig előjönnek és elő is fognak. Burkoltan utalnak ennek a megkerülhetetlenségére, amiben mégis van valami igazság, még ha nekem nem is ez az álláspontom. Az, hogy a partner jóval idősebb vagy fiatalabb, még nem fogja kőbe vésni a nézeteltéréseket. Még ha akadnak is majd ilyenek.

A két főszereplő amolyan ismeretlen ismerős a filmeket kedvelők körében. Chalamet feltűnt ugyan a Csillagok között filmben és egyéb kisebb szerepekben, de fiatal korára is tekintettel a közönség még nem jegyezhette meg őt magának, ezek után azonban rajta érdemes tartani a szemeket, mert amit ilyen fiatalon produkált egy ilyen erős filmben, az figyelemre méltó. Hammer már kétség kívül ismertebb, a The Social Network: A közösségi hálóban, Az U.N.C.L.E. emberében vagy A magányos lovasban is szerepelt már. De itt egy eddig ismeretlen oldalát kellett megmutatnia, mely a színésznek is nagy kihívás volt.

A film a Sundance filmfesztiválon mutatkozott be először, Miskolcról pedig tovább robog Londonon át az Oscar-díjátadóig.

Cinefest indítónak első osztályú film volt, megérdemelt tapssal búcsúztatta a közönség. Személy szerint a libabőr szaladgált a gerincem mentén egy-egy jelenetnek köszönhetően, ami nálam kiérdemelte az ebszolút elismerést.

 

Következő cikkünkben a folyamatosan tartó Cinefest újabb bemutatóit hozzuk el nektek!