Ha tudnám, hova vezet – Egyenesen át (2017) Kritika

Premier kritikák | 2017-10-01 |

Ülsz a moziban, és azon gondolkodsz, hogy miért is kellett neked eljönnöd erre a filmre, mikor nem szereted a horror-t (ez a film nem az, bár a műfaj megjelölésben szerepel…) és amit a legjobban utálsz, a jumpscare-ek, azokkal van fűszerezve az egész, de olyan módon, hogy teljesen pontosan meg tudod állapítani a következő ijesztő jelenet idejét.

                Ha fáradt vagy a munkától, nyűgös a hétköznapoktól és kimerült a magánéletedtől, csak arra vágysz, hogy kikapcsolódj egy pár órára és emellett lelkileg felkészülsz a bevett: „úgyse ér az eredeti nyomába” filmre, na, abban az esetben teljesen biztos a siker. Bátran állíthatom, hogy a fent megnevezett érzelmek nélkül is, de minimum egy közepes, „egyszernézős” filmet sikerült kikerekíteni a (szerintem) zseniális alapból.

Mert ugye amiről beszélünk, az nem más, mint az Egyenesen át (Flatliners) remake-je, ugyan azzal a történettel (kis csavarásokkal) és Hála Istennek, ugyan azzal a tanulsággal, amit már az előző filmben is megtanultunk és az egész történet gerinceként mutattak be a nézőknek.

A megbocsátás. Önmagunknak, másoknak és persze a hazudni bűn parancs is erős szerepet játszik. (A 2017-es feldolgozásban ugyan sokáig rejtve maradt a megbocsátást követő enyhülés, de hatásvadásznak megfelelt.)

A történet öt egyetemi orvostanhallgató kutakodását veszi alapul, egyikük (Ellen Page) fiatalkori traumája ösztönzésére, utána járnak milyen az élet a halál után. Van-e valami, és ha igen mégis micsoda. Az újjáélesztés pozitív mellékhatásait (nagyi receptje, jelenkori zsenialitás) követően természetesen óramű pontossággal állnak be a szövődmények. A múlt kísértetei zaklatják a bűnös lelkeket. Egyiküket elemésztve, másikukat jó cselekedetekre sarkallva.

Mint már írtam, a történetben minimális változások vannak, a jelenkor vívmányaira és problémáira reflektálva. Amit az 1990-es filmben Sutherland visz végig, itt most két karakterre van lebontva. A Bacon féle vívódás is más embert kapott, de a jelenet kísértetéjesen hasonló lett. Bacon/Luna párhuzam már az első pillantásra, annyira szembeötlő, hogy széles vigyor futott végig az arcomon felbukkanására és örömmel konstatáltam, hogy még mindig a hosszabb haj a befutó nálam. A karakter fő erényét megtartotta és Belgát idézve: „Övé lett a legjobb nő, Ő volt a legnagyobb zseni!”

A szereplők között ismerős arcok bukkannak fel: a reálisan gondolkodó Ray (Diego Luna: Zsivány Egyes, Terminál) a súlyos terhet cipelő Marlo (Nina Dobrev: Vámpírnaplók), a nőcsábász Jamie (James Norton: Háború és béke), valamint az anyai hatalom alatt álló Sophia (Kiersey Clemons: Az Igazság Ligája Iris West-je.)

Nem néztem meg a mozi előtt az eredeti filmet (bár lehet barátságosabb és kegyesebb lenne úgy emlegetni, hogy a másikat) mielőtt beültem a moziba, sőt a szereplőkről is a plakátokon fellelhető minimum információ jutott el hozzám, teljesen egyszerű okból. Amennyire csak lehetett, steril filmet akartam magamnak. Ezt meg is kaptam, a zene és a történetszálak hasonlóságától eltekintve sikerült meglepni pár alkalommal, többek között mikor idejekorán temettem egy-egy szereplőt… aztán mégsem. Ennek a tájékozatlanságnak a számlájára írható az is, hogy Kiefer Sutherland megjelenésének hangot is adtam a kicsiny mozi teremben, amiért cserébe értetlen és rosszalló pillantásokat kaptam. Kellemes meglepetés volt a színészt viszontlátni, tökéletes szerepben, ami nem túltolt, nem erőltetett, tökéletesen illett a képbe.

A hangulatról egy kicsit: A zene eltalált, természetesen szorosan követi a rettegés, a mit sem sejtés és a totális rémület tónusait, ahogyan azt kell. A már említett jumpscare-ek pedig akkor fejtik ki a hatásukat, ha olyasvalakivel ülünk be a moziba, mint én a barátnőmmel. Nem bírja a rémületes filmeket, sokszor lepleztük ijedségünk ásításnak, csak, hogy a kezünk mindig kicsit takarja a vásznat. De az igazán para jelenség akkor van mikor a barátnőd egy ijesztő jelenet előtt reflexből rámarkol a karodra, mintha nem lenne elég a benned felgyülemlett félelem, még a szíved is álljon meg a nem várt érintést követően. Az egyik néző fogalmazta meg a leginkább az érzelmeinket egy különösen ijesztő jelenetet után, amikor is a hatásvadász zene lecsengését követő csendben elszólta magát: Hu, ba**meg!

Ez a mondat azért jó néhány pillanatot összefoglal. Mégis, azért valamiben igaza van a lehúzó értékeléseknek. Hiába volt számomra jó élmény a film, más hangulatban, más partnerrel, más élethelyzetben, nem szólt volna akkorát. Otthon a takaró és a forró tea mellett pedig pláne nem. Emellett sokan veszik,- mint mindig – alapul az 1990-es változatot, ahol parádés színészek, egy fiatal fejjel rémisztő, később visszanézve, közepes minőségű, de kultuszt teremtő filmet alkottak. Én viszonylag későn, két éve fedeztem fel magamnak a Julia Roberts, Kevin Bacon, Kiefer Sutherland változatot, de a téma és a hangulata, egyedülálló volt akkor is, még ha a félelem el is maradt. Azért nem szívesen mászkáltam pár napig a sötétben.

Ezektől elvonatkoztatva, találhatunk lyukakat a cselekményben. Vannak olyan dolgok, amiket a székünkből felállva megkérdeznénk a rendezőtől (Niels Arden Oplev: A tetovált lány, Bosszútól fűtve). A még élő áldozatok rémisztgetése szellemi alakban, vagy a Sophia részéről annyira várt pozitív hatások eredménye.

Ami pedig a témát illeti, az emberiséget kezdettől fogva érdekelte és megbabonázta a Halál. Mitológiai alakok, Istenek, halandók küzdöttek, vagy épp paktáltak le vele. Számos személyisége van. A történelemben, hol félték a jelenséget, hol természetes velejárónak tartották. Egyes kultúrákban ünnepelve búcsúznak a halottaktól, mások gyászolnak. De az, hogy mi történik utána, van-e 21gramm vagy nincs, lehet élet utána, van-e feltámadás, reinkarnáció, azt senki sem tudhatja biztosan. Akik átélték már, de visszajöttek sokszor számoltak be különös látomásokról, jelenségekről, vajon ekkor feltárul egy kapu, amit addig zárva tartottunk magunkban? Zárva is kell tartani, vagy kinyithatjuk, okulás címszó alatt? A film, induló képkockái és az alatta elhangzó mondatok elgondolkodtattak. Emberek beszélnek halált követő élményeikről, a visszatérésük után. Mindenki mást lát? Tényleg van egy nagy fényesség? Létezik az alagút? A szeretteink eljönnek elénk és választás elé állítanak?

Ezekkel a kérdésekkel néznek szembe a szereplők is 1990-ben és 2017-ben egyaránt, a téma akkor is és most is égetően aktuális és továbbra is megválaszolatlan.