Alfredson bácsi, esik a hó! – A HÓEMBER (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-10-13 |

Hol lenne a filmipar irodalmi adaptációk nélkül… Ezúttal ismét egy Jo Nesbo regényt írtak át vászonra. Ismét, mert 2011-ben a nem agyonreklámozott Fejvadászok már nem csak regényként létezett, hanem filmben is. 

A Hóember rendezői székébe az a Tomas Alfredson ült, akitől elég csak az Engedj be! című mesterművet megemlíteni, de a Suszter, szabó, baka, kém esetében is jócskán brillírozott.
Alfredson a rendezői, én meg a nézői székbe ültem, mint krimirajongó, sőt előszeretettel olvasok és nézek skandináv krimiket is, így aztán „találkoztam” már Nesbo regénnyel. Épp ezért semleges néző véletlenül sem vagyok/voltam.

Ami a történetet illeti:

Harry Hole (Michael Fassbender), az oslói rendőrség nyomozója levelet kap egy gyilkostól, aki áldozatainak előszeretettel épít hóembert. Hole nem kapja meg az ügyet, „szándékosan cseppenti bele magát”. A nyomozásban segítségére van a kapitányság egy új tagja, Katrine (Rebecca Ferguson). Harry gondja-baja a gyilkos utáni hajszával is elég lenne, de a magánéletben is helyt kellene állnia.

Kezdem is a legszembetűnőbbel és a kérdés felvetésével: lehet-e Norvégiában csúnya vágóképeket készíteni, lehet-e olyan tájon vállalhatatlan az operatőri munka minősége? Ha amatőr csinálja biztosan, de Dion Beebe csodálatos munkát végzett ezen a téren, helyenként egyenesen szájtátva bámulós plánokat tár elénk, ezért aztán ha másért nem is, emiatt érdemes esélyt adni a filmnek. A cselekmények közé bevágott képek hibátlanok.

Azon lehet szájkaratéjozni, hogy a film mennyire hasonlít a regényre, de tudjuk, hogy ez sosem kivitelezhető egy az egyben. Minden rendező olvasata más egy adott műről (meg minden nézőé is), az azokban található szerteágazó szálak pedig nem mutathatók be maradéktalanul. És az igaz történet alapján, XY regénye alapján meg a hasonlók csak egy viszonylagos támpontot adnak. Az ’alapján’ árulkodik, hogy nem egyezik teljesen.

A szájkaratéjozás második szintjére lehet ugrani, ha azt vesszük, hogy a filmben nincs az a jelenet, ami a trailerben igen. Nem ez az első ilyen film és nem is az utolsó. A vágásnak áldozatul esett jelenetek emlékére egy perces néma csendet iktatunk be lefekvés előtt. Majd a rendezői változaton lehet élvezkedni.

Kétórás játékidejével már hosszú filmnek mondható A hóember, és az, hogy ez unalmas-e, nézője válogatja. Aki valamennyire otthonosan mozog a krimik világában, legyen az film, regény, az tudja, hogy nem arról szól a fáma, hogy „piff-puff, dirr-durr, nigger”, ahogy Will Smith mondja a Bad Boys második részében. Lebutítva: ide mennek, oda mennek nyomozás címszó alatt, és rakják össze a puzzle-t. A közben kiderített dolgok amolyan csavarok, a végső felismerés és „leszámolás” pedig a kirakós megoldása. Az már más dolog, hogy idáig milyen következetességgel jut el egy film. A hóember ezt a lécet úgy ahogy megugorja, ebben az aspektusban van nála jobb és kevésbé ismert krimi.

Ha már az ismertségnél járunk, akkor a szereplőgárda nagy része mindenképpen az. Sajnálhatjuk például, hogy egy J. K. Simmons csak mellékszereplő, miután a Wiphlashben beüvöltözte magát mindenki szívébe. Fassbender meg… Fassbender. Felkapott színész, nem érdemtelenül. (Megörültem, hogy nem Stohl Bucit kapta szinkronnak). A női főszerepet alakító Rebecca Ferguson is ismerős arc (MI: Titkos nemzet, Élet, Lány a vonaton), egy-két percet kapott Toby Jones is (A hírhedt, Az éhezők viadala), Val Kilmert meg szerintem meg se ismernénk, és nem keresnénk a filmben, ha nem írnák ki a nevét. Impozáns gárdát castingoltak össze, egy varázslatos tájra.

A történetvezetés nem lineáris, hiszen vissza-visszaugrunk múltbéli eseményekhez, hogy nagyobb rálátást kapjunk összefüggésekre. A film eleve egy ilyen rége(bbe)n történt dologgal indul, amivel azért nem árultam el nagy titkot, mivel a cím, szereplők stb kiírása csak ezután következik, ergo azzal szemléltetik, választják el a nagyobb tömbtől azt a néhány percet.    

A végeredmény, a cirka 120 perc összességében nálam megállta a helyét és megérte a mozijegy árát. A vélemény persze mindig szubjektív, de én speciel tudtam, mire ülök be. (Nem úgy a Szárnyas fejvadász 2049-et velem egyidőben megtekintő nézők, akik a film végén egymásnak tették fel a kérdést a mögöttem lévő sorban, hogy „miről szólt ez a film?”. true story).  

És akkor összegezve: az Alfredson dirigálta A hóember a lehető legigényesebb fényképezéssel, operatőri munkával elkészített krimi, amiben a színészekre nem lehet fél rossz szavunk sem, nemhogy egy. A (skandináv) krimik és Nesbo rajongóinak mindenképp ajánlott a megnézése. Visz magával a film, a hangulat is a helyén van, no, meg Harry Hole… Nem tökéletes film, és kriminek sem az, de az átlagot (nálam, elfogultnál a műfaj és szerző iránt) megugorja.