Ami a vonaton történik, az ott is marad – GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-11-11 |

Agatha Christie 1934-ben megjelent regénye sosem megy ki a divatból. Több film és megannyi kiadás hangoztatja ezt az érdemet. Volt olyan verzója a könyvnek egyébként, ami „A behavazott expressz” címmel futott. Valljuk, be találó név, de közel sem annyira olvasó- és nézőcsalogató, mint az eredeti.

Szóval, kezdetét is vette egy újabb kaland, de Poirot ezúttal nem jelent meg a vásznon. Helyette az ő nevét viselő, szintén belga úriember jelent meg kritikus tojásmustrálással indítva a nyitójeleneteket, hogy azonnal belopja magát a szívembe, mint egy új mesterdetektív.

A történet rémesen egyszerű. Adott egy méltán híres vonat, egy - a vakszerencse következtében - a vonaton utazó mesterdetektív és több érdekes utas, sötét titkokkal. Az ominózus gyilkosság után pedig megkezdődik a szürke agysejtek feladata, hogy fény derüljön a rejtélyre. A nyomozás zökkenőmentességét egy hótorlasz is segíti. Amúgy 1929-ben Isztambul előtt mintegy száz kilométerrel a magas hóban tényleg elakadt a luxusvonat. A nagy hideg miatt a tüzelőanyag gyorsan elfogyott, az élelmiszer is fogytán volt. A közeli falvakban sikerült mindent beszerezni. Az expressz a hó fogságából tizenegy nap múlva szabadult. Valószínűleg ez az eset ihlette Agatha Christie-t a regénye megírására.

Az 1 óra 54 perces játékidő szinte észrevétlenül suhan tova. A megannyi részlet, amelyet fel kell tárnia a nyomozónak, olyannyira leköti a közönség figyelmét, hogy fel sem tűnik, hogy mindjárt a végére érünk. Annak sem kell aggódnia, aki olvasta a regényt, ugyanis az új perspektívából bemutatott szereplőket öröm szemlélni a vásznon. Branagh személyét nem győzöm elégszer hangsúlyozni. Egyértelműen övé a show!

Johnny Depp… nos, aki miatta ülne, be a moziba inkább álljon fel és menjen ki. Régi sármja megkopott, varázsa tovatűnt, színészi játéka pedig rendekkel csúszott lejjebb. Bár üröm az örömben, hogy a Jack Sparrow-tól kölcsönzött arcmimikáját ezúttal elhagyta.

Érdemes kiemelni Derek Jacobi nevét is. Egyeseknek talán a Doctor Who nagysikerű sorozatból lehet ismerős a neve, ahol a Doctor ellenségét, a Mestert kelti életre. Különös véletlen, vagy szándékos utalás, hogy a filmben egy alkalommal itt is Mesternek szólítják. És ha már érdekes egybeesések, Leslie Odom Jr. által életre keltett orvos szerepére is jut pár érdekes jelenet. Lévén fekete, érdekesen veszi ki magát, amikor a távolodó hajón utazva megszólal: „De jó a szabadság!” – ezután mindenki gondoljon, amit szeretne!

A felvonultatott sztárok azonban olyanok, mint a ketrecbe zárt oroszlánok, sokszor szánalmas látvány és sajnáljuk, hogy ott kell lenniük, de megvárjuk, amíg morog egyet vagy elsétál a kifutón, megmutatva, hogy ő akkor is egy oroszlán. Penélope Cruz kifejezetten felesleges, a karakterét belengő misztérium közel nem olyan érdekes, mint amilyen lehetne. Michelle Pfeiffer járt talán a legjobban, mert kapott olyan lehetőségeket, amiben bebizonyította, miért is szeretjük a mai napig, ám a kibontásra és karakterjellemre sajnálatosan kevés időt szentel ez a tájkép-film.

Egyszóval a politikai korrektség és a korra jellemző nehézségek talán jobban előtérbe kerülnek a filmben, mint elődjeikben. Az izgalom és az akció azonban elmarad. Pontosabban még az sem izgul, aki nem tudja ki lesz a gyilkos, aki pedig a történet teljes tudatában foglal helyet a nézőtéren… az gyönyörködjön a látványban, ami varázslatosra sikeredett.

A legnagyobb hátránya a filmnek talán, az az újragondolás teljes hiánya. Pedig láttunk már produkciókat borsószemnyi újdonsággal (A Szépség és a Szörnyeteg), amik képesek voltak működni, nem is rosszul, ami azt illeti.

Az újdonság rovására építkezik Branagh hangulattal és nosztalgiával, valamint a legnagyobb erősségre, a látványra. Mesés képek elevenednek meg, a záró képsorok pedig egy-egy nappali falán a kandalló felett tökéletesen mutatnának. Az apró részletességgel kidolgozott tárgyak, vagy nem kell messzire mennem, a kameraállások, szokatlan már-már videójáték hangulatot keltenek az emberben, azt várjuk, hogy felvillan a kurzor és eldönthetjük, hogy a holttest mellett, mely tárgyakat szeretnénk részletesen megvizsgálni, vagy a vonaton merre szeretnénk haladni. (Aki ismeri a Syberia nevű klasszikus játékot az nagyjából úgy képzelje el ezeket a jeleneteket.)

Az utazás mindemellett kellemes, olykor mókás vagy deja vu érzéseket keltő, néha akár meglepő is lehet, azonban ez minden, amit a luxusvonat nyújtani tud. Hacsak nem az, hogy a bakancslistámon egy helyet előre ugrott a rajta való utazás vágya.

Képek: TMDb