Checkpoint – JUMANJI: VÁR A DZSUNGEL (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-12-23 |

Korábban, az 1995-ös Jumanji-t vettük gorcső alá. Technikailag mindenképp kiemelkedő volt korszakának filmjei közül, azonban emellett a történet (attól eltekintve, hogy valóban izgalmas a kiskölykök számára) megmaradt kellemes popcorn mozinak. És akkor elérkezett a 20 évvel később, mikor a technika már olimposzi magasságokat dönget, mikor egy majom CGI-jal való életre keltése az alkotók reggeli kávéja mellett is belefér.

Először is, minden spoiler nélkül megjegyezném, hogy a ’95-ös utalások remekül kivitelezettek lettek. Jókor, érthetően vannak megoldva, és ami a fő, egyáltalán nem erőltetett.

Tehát a történetről: Adott négy fiatal, különböző személyiségekkel felruházva.Aa büntetésüket, melyet az iskolai viselkedésükért kaptak, arra fordítják, hogy a csapat kockája által elindított játékot kipróbálják. A Jumanjinak azonban mániája a játékosok beszippantása és ez most sem történik másként. Mindenképp üdítő, hogy a rinocéroszok ezúttal nem a nappalit dúlják fel hanem saját élőhelyükön nehezítik meg az avatárok életét.

Igen, avatarok. A játék a választott karakter testét is a játékosok rendelkezésére bocsátja, minden erősségükkel és gyengeségükkel. Ami annyit tesz, hogy a kockából izomember (Dwayne Johnson) a félénk tesi ellenes lányból dögös harcos (Karen Gillan) a futballistából köpcös duci Sancho Panza (Kevin Hart) és a selfi őrült „sulilegjobbcsaja” kövér csúnya bácsi (Jack Black) lesz a játék során. A videojátékosított Jumanji talán elsőre furcsának és erőltetettnek tűnhet, de lényegében teljesen logikus, hiszen korunk gyerekeit a büntetőmunka helyett nem biztos, hogy lekötne egy fából készült társasjáték. A játékokban az a jó, hogy van pár alkalom, amíg próbálkozhatsz a nagy Game Over előtt. Ez most sincs másként, azonban ezt megnehezíti az együttműködés szükségessége, ami nem egyszerű négy ennyire eltérő személyiségnél, főleg ha még személyes ellentétek is feszülnek közöttük. (Az életek elpocsékolásának különböző módjai már helyenként fájdalmasan primitívek voltak, mégis mindenhol volt értelme az egésznek.)

Olykor igazán nosztalgiaérzéseket keltő játékmegoldásokat felvonultató film, bele-bele esik abba a csapdába, hogy amit egyszer megjátszott, legközelebb már nem kell felvonultatni, de mindezek mellett kellemes volt az ismerős játékélmények visszaköszönése – minden játékban van egy menekülős csak szaladni kell pálya.

Természetesen a karakterek óriási jellemfejlődésen mennek keresztül. Mindenki rádöbben a hibáira és képesek lesznek a komfortzónájukból kilépve cselekedni. Persze a belőlük építkező poénok csak azokra az ellentétekre építkeznek, amiket a játékban felvett karakterek adtak számukra. De nem kell attól tartani, hogy ennek tudatában már nem lesznek viccesek a jelenetek. Sőt, a legtöbbje kifejezetten szórakoztató. Egészen a film közepéig, amikor az ismételt poénok kínossá válnak és várjuk, hogy haladjon a történet. 

Ami aztán halad is, meg nem is, ugyanis a film erős indítással és ötletekkel felfegyverzett alkotás, használható karakterekkel és történettel, mégis azt az érzést kelti, hogy a lehetőség az alkotók ujjai között csúszott ki, pár parádés megoldástól eltekintve.

Jake Kasdan rendező, aki inkább sorozatrendezéseiről ismert, hiszen hozzá köthető az Amerika Huangjai vagy az Új csaj, most is a tőle elvárható minőséget szolgáltatta, a kérdés már csak az, hogy egy 1995-ös Jumanji folytatásának, ilyennek kellett-e lennie.

Összességében a Jumanji: Vár a dzsungel, nem egy rossz film. Sőt, családdal otthon popcornnal egészen szórakoztató film, amit elő lehet venni, ha kikapcsolódni vágyik az ember. Azonban nem egy kifejezett Jumanji folytatásnak illő darab, sokkal inkább egy független kaland-vígjáték.