Cirkuszt a népnek! – A LEGNAGYOBB SHOWMAN (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-12-30 | Ben Palmer

Cirkusz. Minden idők talán egyik legmegosztóbb szórakoztató intézménye. A cirkusz egyike azon létesítményeknek, mely hiába változott az évtizedek során (ki-ki döntse el a maga számára, hogy pozitív, vagy negatív irányba), mégis mai napig képes megosztani a nép egyszerű emberét. Sőt, mára ez már odáig fajult, hogy a szóhasználatunkba, egy alapjaiban szórakoztatásunkra kitalált létesítményt csupa negatív helyzetben használunk a mindennapok során (lásd például a ,,Ne cirkuszolj” kifejezést). De mi is maga a cirkusz, vagy mit jelentett egykoron az emberek számára? Nos, a kérdést úgy gondolom, hogy könnyebb megválaszolni, ha megvizsgáljuk, hogy mire is épített egy ilyen létesítmény a kezdetek kezdetén, ez a dolog pedig nem volt más, mint az emberek ismeretlentől való félelme. Egy ilyen tényezőre építeni pedig úgy érzem, nem kell magyaráznom, hogy mennyire is kockázatos egy műsort, tehát ebből is láthatjuk, hogy hiába volt a fő cél az emberek szórakoztatása, megdöbbentése, ha az alapokat a megbotránkoztatás érzetének kiváltása jelentette.

Ennek ellenére a cirkusz volt az az intézmény a kezdetekkor, mely otthont adott minden olyan ember számára, kik születési rendellenességük miatt megbélyegzett vagy kitaszított sorsa jutottak, és akiket a saját anyjuk is csak megvetett létezésükért. Ezek az emberek minden előadás alatt, elfelejthették azt, hogy mások, mint egy hétköznapi személy, és átok helyett adományként kezdtek tekinteni arra, ami jutott számukra az életben. Ilyen szempontból pedig baromi fontos az üzenete mai film alanyunknak, mely bár egy viszonylag sokszor kitárgyalt témát igyekezett központba állítani, miszerint ne a borító alapján ítéld meg a könyvet, valamint, hogy mindenkinek joga van a boldog élethez, de az, hogy mindezt musical formában tette meg számunkra, már önmagában is egy csodálatos dolog. Vegyük is át, hogy miért is lett az elsőfilmes rendező Michael Gracey alkotása számomra, az év egyik legnagyobb meglepetése, mely a cirkusz megalapítójának, P.T. Barnumnak az élettörténetét igyekezett elmesélni számunkra, azaz milyen film lett A legnagyobb showman.

Nos, a musical sosem volt egy könnyű műfaj, szintén eléggé megosztja az embereket, sokan pedig élet idegennek és hiteltelennek találják mindazért, mert szereplői próza helyett dallamok formájában próbálják átadni érzelmeiket a nézőnek. Ezt azért sem találom egy helyes megítélésnek, mert a musical talán az egyik legkreatívabb filmes műfaj, ami a filmtörténelem majd 100 éves időszaka alatt született. Ezt az állításomat leginkább azzal tudnám alátámasztani, hogy mindig is egy fantasztikus dolognak tartottam azt, hogyha dallamokra és koreográfiára építenek fel egy alkotást, melynek művésziessége mellett meg van a maga mondanivalója és érzelmessége is. Nem tudhattam ennek ellenére, hogy mit várhatok Gracey mozijától, de tudván azt, hogy a Kaliforniai álom Oscar- díjas dalszerzői, valamint megannyi jó nevű színész hozzájárulásával készült el a film, szinte biztos voltam abban, hogy ismételten egy kellemes élményben lesz részem, ugyanúgy, ahogy ez a tavalyi év végén is megtörtént.

Szóval, mindazoknak, akik alapjaiban tartózkodnak ettől a műfajtól bátran ajánlom Gracey moziját, hiszen a Kaliforniai álomhoz hasonlóan ebben a műben se lett túltolva az éneklés, nem akasztják a dallamos részek a történetvezetést, valamint érzelmes és fülbemászó zenei betétekkel ajándékozott meg minket ismét Benj Pasek és Justin Paul  alkotói párosa. Továbbá érdemként azt is nyugodt szívvel feljegyezhetjük a filmnek, hogy nem egy nehéz darab. Érzelmes, meg van a maga mondanivalója, és jól használ drámai elemeket, de egy abszolút könnyed és szórakoztató alkotás, melynek ráadásul nagyszerű lett a humora. Az alkotók mindezt persze igyekeztek intelligensen felhasználni, hogy ne váljon a film drámaiságának rovására a humor, ezzel pedig remekül sikerült megtalálni az egyensúlyt a két véglet között.

A másik fontos dolog, mely egy elég fajsúlyos tényező (legalábbis számomra) egy musical esetében, hogy meg vannak-e a pillanatai, hogy megmaradnak-e bennem jelenetek, melyet bármikor visszahallgatok, vagy akár visszanézek a későbbiekben, A legnagyobb showman pedig meglepetések tárháza ilyen szempontból. Egy érzelmes és felejthetetlen szóló Rebecca Ferguson (Loren Allred) bámulatos előadásában, egy szenvedélyes és romantikus duett Zac Efron és Zendaya párosának lenyűgöző megvalósításában, és a főszereplő Hugh Jackman, kinek kiváló énekhangja mellett remek tánctudását is megcsodálhatjuk ezúttal. Az egész filmről süt, hogy mennyire jó hangulatban készülhetett, és hogy mennyire is élvezték a színészek, azt, amit csinálnak, egy újabb musicalt kaptunk, mely képes volt a varázslatra, és mely úgy gondolom közelebb tudta hozni a műfajhoz azon embereket is, akik nem feltétlenül díjazzák a zenés filmeket. Szórakoztató, jó ritmusú, kreatív jeleneteket kapunk, melyek kellően dinamikusak, mégis egy perce se veszik el az érzelem, mely a játékidő teljes egészét átjárja. Igazából szavakba nehéz leírni azt a csodát, melyet átéltem a film által, pedig igazán sokat kaptam tőle a kicsit több mint másfél órás játékideje alatt. A technikai részhez pedig annyit fűznék hozzá, hogy abszolút látszott, hogy egy korábban vizuális effektekért felelős szakember keze nyomát viselik. Színpompás világot teremtettek számunkra a készítők, az operatőri munka egyszerűen minden dicséretet megérdemel, a fények és vizuális effektek pedig ízlésesen lettek használva a történetben.

Mindezek mellett úgy gondolom, nem lennék a műfajnak őszinte hívője, ha nem térnék ki a fekete levesre, azaz a negatívumokra a filmmel kapcsolatban, melyekből leginkább a rövid játékidő volt a legzavaróbb számára, emiatt ugyanis több jelenet esetén is azt éreztem, hogy siet az alkotás, és egyes drámai szituáció megágyazására, vagy kibontására nem jutott megfelelő idő. Ez persze nem vett el az élményből összességében, de kevésbé tudtam emiatt azonosulni bizonyos helyzetekkel vagy szereplőkkel a játékidő során, valamint emiatt bizonyos jelenetek sajnos mesterkéltnek hatottak.

Összegzésem előtt még néhány szereplőre térnék ki, bár igazából mindenki remekül működött, mégis voltak, akik alakításai mellett nem lehet elmenni szó nélkül, a sort pedig kezdeném Jackman karakterével, aki igaz, hogy már korábban megmutatta, hogy milyen bámulatos énekhangja is van, itt egy teljesen új oldalát tudta megmutatni a Barnum féle cirkusz porondmestereként. Tánctudása mellett mégis az volt a legmeggyőzőbb számomra tőle, hogy végre azt láthattam, hogy Jackman bizony egy nagyszerű színész. Erre több példát is fel tudnék hozni a film során, mégis leginkább azokat emelném ki, mikor az általa alakított karakter választás elé kerül, valamint a sikerek elvakultságából felébredve rádöbben arra, hogy mennyire is elvesztette értékrendjét a család szeretetének fontossága és a saját magának való bizonyítás között.

A legnagyobb meglepetést számomra mégis Rebecca Ferguson karaktere jelentette, ez a színésznő ugyanis valami elképesztő nagy tehetség. Hiába volt csak mellékszereplője az eseményeknek, mégis, ha ő volt a vásznon, akkor uralt mindent jelenetet, és a kémia is remekül működött közte és Jackman karaktere között. Igazán értékelném az Akadémiától, ha azt a bizonyos fentebb is említett szólót egy Oscar- jelöléssel legalább elismernék, még akkor is, ha azt igazából nem is a színésznő énekli. Ettől független az előadásmódja annyira magával ragadó és erőteljes, hogy alakítása nyugodtan nevezhető a színészet magasiskolájának.

Továbbá, Michelle Williams, nos mondhatni hozta a kötelezőt, míg Zac Efron…hát maradjunk annyiban jobban áll neki ez a műfaj, mint mondjuk egy Baywatch film, abszolút nem lógott ki a gárdából, méltó partnere tudott lenni Jackman karakterének.

Összegzésképpen, A legnagyobb showman úgy gondolom nem csak, hogy egy nagyszerű munka lett, de remek igazolása annak, hogy mennyire sok van még a musical műfajában, és, hogy sok társával ellentétben mindig képes megújulni és adni valamit az ember számára. Egy fantasztikus mozi élmény Gracey filmje, melyet a helyén kezelve nagyon is lehet élvezni és szeretni és, mely alkotás remek üzenete, hogy társadalmi helyzetünknek, csakis a saját fantáziánk szabhat határt.