A CineMániás - Az Online filmmagazin - Premier kritikák - Fojtogató feszültség – EGY SZENT SZARVAS MEGGYILKOLÁSA (2017) kritika

Fojtogató feszültség – EGY SZENT SZARVAS MEGGYILKOLÁSA (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-12-31 | Faragó Tamás

A horror éve, így jellemzik 2017-et. Persze ezek a filmek, mind teljesen másként álltak hozzá a megszokott stílushoz. Volt felnövés történet (Az), vígjáték (Boldog halálnapot!), szatíra (Tűnj el!). Most pedig itt van Yorgos Lanthimos, akire nehéz megfelelő jelzőt vagy műfajt találni. Legújabb filmje hűen követi A homár által kitaposott ösvényt, sokkoló, bizarr, szatirikus és nyomasztó.

Steve (Colin Farrell), az elismert sebész, aki szintén orvos feleségével (Nicole Kidman) és két gyermekével és mondhatni nyugtalanító boldogságban éli mindennapjait. Egyik nap feltűnik, a Barry Keoghan által játszott Martin, aki először csak barátságos érdeklődést mutat a főszereplő szakmája iránt. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a férfi meg is hívja, hogy megismertesse vele a családját. Ezek után furcsábbnál furcsább dolgok kezdnek történni és szép lassan kiderül a fiú valódi célja.

A görög rendező nem hazudtolja meg önmagát. Hiába igazolt át a tengerentúlra, nem felejtette el honnan jött. Egyedi stílusát megőrizte és ihlető forrásként a görög mitológia egyik klasszikusához nyúlt vissza. A film Agamemnon történetét veszi alapul, melyben a király elejt egy Artemisznek szentelt szarvast. Az istennő bosszúból nem hajlandó szelet küldeni a Trója inváziójára készülő hajóknak. Az átok egyetlen megtörése az, ha Agamemnon feláldozza lányát Iphigéniát Akhilleusz mennyasszonyát. A történetből Christoph Willibald Gluck készített egy rendkívül megosztó, de sikeres operát, Iphigénia Auliszban címmel. Ez a párhuzam minden szempontból rávetíthető Lanthimos filmjére is.

Nem könnyen emészthető darab és nem csak a történeti elemek vagy a sokkoló befejezés miatt. A rendező rátelepszik a néző idegeire. A kameramozgás David Finchert idézi, de míg a nagy öregnél csak akkor halad, amikor a szereplők is, itt szinte folyamatos a távolodás. Végig úgy érezzük, hogy távol vagyunk a szereplőktől, szinte mindenki tőmondatokban beszél, a hangsúlyozás és a színészi játék minimális. Mintha az operák túljátszottságát akarná kompenzálni a direktor.
Természetesen itt is fontos szempont a zene, ami tényleg idegborzoló. Sose tudni mit jósol meg előre egyszerűen csak pokolian baljóslatú, még akkor is, amikor semmi lényeges nem történik. Itt nem kapunk jump scareket, vagy goret (legalábbis nem úgy, ahogy egy horrortól várnánk) egész egyszerűen a feszültség az, ami teljesen rátelepedik az emberre. Ahogy néztem végig azt éreztem, hogy ki akarok szabadulni innen és nem azért, mert rossz volt, amit láttam, csak a feloldozást szerettem volna megkapni, legyen az akármilyen sötét is.

A színészekről nehéz írni, hiszen itt pont a visszafogott játék a lényeg, mégis van egy olyan érzésem, hogy Lanthimos, nem véletlenül tette ismét főszeplővé Colin Farrelt. Az ír fenegyerek amilyen kirobbanó tud lenni, itt annyira minimalista, szinte csak a szemével játszik, de mégis átjönnek a benne dúló érzelmek. Nicole Kidman pedig tökéletes partner. Habár ő többet megenged magának, mégsem azt látjuk amit, tőle megszokhattunk. Barry Keoghan pedig végig sokkoló a filmben. Iszonyatosan kedves és nyájas mégis pokolian ijesztő és kiismerhetetlen. Tökéletesen játssza el a racionalitással szembenálló természetfeletti megtestesült jelképét.

Az Egy szent szarvas meggyilkolása pokolian nehéz film. Habár mondanivalója nem szájbarágós, mégis könnyen érthető, de mire ide eljutunk, egy nyomasztó utazáson kell átesni. Ajánlani is nehezen tudnám, igazi réteg film, egy biztos, hogy akik a Homárt szerették valószínűleg ezt is fogják.