Dávid a Dávidok között – KICSINYÍTÉS (2017) kritika

Premier kritikák | 2018-01-13 |

Úgy indult, mint minden másik mozis élményem. Lámpa le, irritáló „kukoricacsámcsogó” mögöttem, (meglepően kevés reklám a film előtt) és végül a várva várt film.

Az előzetest látva valami őrületes kis kikapcsolódó sci-fi mozira készültem és valamiért mindig a Mentőexpedíció képei kúsztak be a képzeletembe. Azon a filmen is jól tudtam szórakozni, izgulni, egyszóval remek mozis élmény volt. Azt nem mondanám, hogy nagyok voltak az elvárásaim, de valami kis löketet azért vártam volna.

A történet gerincét megragadva (akár a Predator újdonsült áldozatát) az emberiség jövője szempontjából megoldásra van szükség. Környezetvédelem és túlnépesedés védelme érdekében. A film is elénk tárja ezt a problémát, illetve, hogy a világháború alatt mustárgázt vetettek be, azonban napjainkban ilyen eszközök nyilvánvalóan, nem elfogadottak. (Megjegyzem a túlnépesedés problematikáját a mustárgáz is megoldotta…). Tehát, norvég tudósok kikísérletezték a zsugorítás képletét, melyet tesztelést követően bátran alkalmaztak önmagukon is. Ez megoldást jelenthet a szennyezett környezet regenerálására. Valamint az sem utolsó szempont, hogy az arányos zsugorítás következtében, egy átlagkeresetű állampolgár élete végéig jólétben élhet a kicsik között. Főszereplőnk Paul Safranek (Matt Damon),(igen nekem is feltűnt a Safranek név) és kedves neje Audrey Safranek (Kristen Wiig) elszánják magukat, kellő alapossággal elvégzett tájékozódást követően, hogy belevágjanak ebbe az új világba.

A filmet rendező Alexander Payne (Utódok, Nebraska) által véleményem szerint eddig sem lettek az asztalra téve olyan alkotások, amelyekre kifejezett figyelmet kellett volna fordítani, de Matt Damon, és a többi húzónév becsalogatott a vetítőterembe. (Christoph Waltz, Udo Kier, Jason Sudeikis, Neil Patrick Harris, Laura Dern) Szóval miattuk külön lelkesedés fogott el a kényelmetlen székben ülve, a csámcsogást hallgatva.

Egy jó tanács… ha sok a híres arc, tájékozódjunk, hogy szerepelnek is a filmben vagy csak „rohamosztagosként” tűnnek fel.

A Kicsinyítés nem egy jó film. Viszont a Kicsinyítés nem is rossz film.

Nem jó, mert a 2 óra 15 perces játékidőt még életemben nem éreztem ilyen hosszúnak, nem jó, mert a lényeges és valóban érdekes kérdéseket nem boncolgatja, sőt a film végére kissé komédiába fullasztja az egészet. Nem jó, mert vannak olyan filmek, amik megnézése után jobb lenne azonnal eret vágni, vagy legalább egy színtelen szobában a falat bámulva guggolni a sarokban és csak sírni, meg olyan is ahol már kifejezetten fizikai fájdalmat jelent a főhős szenvedése. Na, ez egyik se és mind egyszerre. Talán a kínomban nevetek kategória.

Nem rossz, mert a felemlegetett témák jelenleg is aktuálisak és érdekes elgondolkodni rajtuk. Nem rossz, mert kineveti saját magát és közben vele nevetsz, szánalomból vagy kínból. Nem rossz, mert rengeteg filmben tapasztalhatjuk, hogy átugorjuk a kézenfekvően unalmas részeket, de azért mégis érdekelne, nem csak a végeredmény, hanem az oda vezető folyamat is. Nos, ebben a filmben csak a folyamatokat láthatjuk, hogy aztán ugrándozzunk előre az időben, hol egy hetet, hol egy hónapot, esetleg tizenöt évet is. Valamint nem rossz, mert a film közben felmerülő logikai kérdések túlnyomó többségét igyekszik azok gondolati stádiumában megválaszolni. Ami számomra kellemes meglepetés volt.

A fent említett hatalmas „világmegváltó” gondolatok helyett azonban maradunk a kicsi Dávidok világában és az ott kialakult hierarchia okozta élethelyzetekben. A kicsinyítés nem az állampolgárok érdekeit szolgálja csak? Nem minden fenékig tejfel azokban a luxuséletekben?

A nagy csattanók kiszámíthatók, de legalább beindítják az eseményeket, amelyek több helyen is rémületes sártengerbe parkoltak és úgy tűnik esetenként, hogy Luke, jedi ereje se lenne képes onnan kicuppantani őket.

Ami a színészeket illeti, akik végig evickéltek a filmen, Matt Damon, mintha manapság külön fizetés járna a kevésbé színvonalas produkciókért… Persze teljesen lehet rá számítani, ami az igényes játékot illeti. Csak jobb szeretném ismét filmestől zusammen kimagaslónak látni, nem pedig túlragyogva magát a filmet. Ami a túlragyogást illeti, ezt a filmet mégsem ő ragyogta be, sokkal inkább az ügyeletes poén – igazmondó férfi Christoph Waltz (Django elszabadul, Zéró elmélet), akit mindig elfelejtem, mennyire imádom, de pont ezért jön filmről – filmre, hogy megmutassa, újra és újra. Hong Chau (Hatalmas kis hazugságok) pedig kellemes meglepetés volt. Egyszerre adta az idegesítő parancsolgató nőszemélyt és az elbűvölő vonzó nőt.

Szatirikus jellege a filmnek már csak ott is remekül visszakacsint mikor egy ártatlan utalás érkezik az ember Marsra utazásának. Igaz, hogy egyedül a partneremmel „horkantunk” fel a frappáns fricska hallatán, de legalább valakik.

A zenék pedig külön figyelemreméltóak, alkalmanként kedvem lett volna behunyt szemmel élvezni Rolfe Kent (Dexter) munkáját.

Összegezve elmondható, hogy egy igazán mély kérdéskört boncolgató film(nek készült) de a szerteágazó figyelemfelhívás és rávilágítás között félúton a film elveszett. A megnézése elsőre talán értelmetlen lehet, de ez a tipikus agyalj még rajta film. Ha az ember kibogozza a különböző figyelmeztető szálakat, akadhat számára is érdekes információkra. (Valamint felteheti magának a kérdést, hogy az elmúlt éjjel a filmben leleplezett 8 féle szex közül melyiket élte át.)

„Mikor tudod, halál jön, megnéz dolgok közelebbről…”