Meghalt a király, éljen a király! – SZTÁLIN HALÁLA (2017) kritika

Premier kritikák | 2018-03-15 | Faragó Tamás

A történelem sötét időszakaiból viccet csinálni mindig kétélű fegyver. Sokan elítélik, de úgy gondolom, hogy lehet ezt a műfajt igazán jól csinálni. A lényeg, hogy a humorral az egész időszak szürrealitását kell kiemelni és tisztelettel adózni esetleges áldozatok iránt. Jó példa erre a Tanú. A magyar kultfilm mértékkel adagolja a humort és nem bagatellizálja el a rezsim sötét oldalát sem.

A legendás politikai szatíra gyáros Armando Iannucci legújabb filmjében, mely Fabien Nury és Thierry Robin képregényén alapul, 1953-ba repít minket vissza. Arra a napra, amikor a retteget diktátor Joszif Sztálin agyvérzést kap. A jól nevelt katonák orvos helyet összehívják a párt vezető tagjait, akik azonnal elkezdenek marakodni a hatalomért. A nagy vezér halála után a játszma még gyerekesebbé válik a Kremlben és még erőszakosabbá a civilek között.

Iannucci nem finomkodik a filmjében. Tisztában van a szituáció komolyságával, mégis szereplői ontják magukból a jobbnál jobb poénokat. Viszont mikor eltűnnek a színről a világ sokkalta gonoszabb lesz és láthatjuk minden döntés és kimondott szó következményét. Koncepciós perek, erőszak, kivégzések ezeknél a film meg sem próbál humorizálni. Ez a kettőség végig jellemző, míg Hruscsovék jeleneteiben felsorakozik a humor mindenféle formája és egymást váltják a sziporkázó beszólások, addig a civil oldalon kőkemény, nehezen emészthető drámát élhetünk át.

Természetesen a film erősebb része mindenképp az a debil versenyfutás, amit a főszereplők folytatnak egymással. Azzal hogy folyamatosan káromkodnak és szlengben beszélnek, még jobban erősíti az érzést, hogy ezek a figurák már mennyire nem emberiek. Magasabb rendűnek hiszik magukat, holott ők maguk is olyan könnyen buknak el, mint a gyerekek az ugrálókötéllel. Emberek életéről dönteni számukra olyan, mint egy legyet agyoncsapni, de nincs bennük betyárbecsület sem és egymást sem tartják egyenrangúnak magukkal. Az hogy ezeket a szereplőket mégsem rossz érzés nézni, legfőképp a nagyszerű színészgárdának köszönhető.

Főként komikusok tűnnek fel, de a drámai színészek ugyanolyan oldottsággal sziporkáznak mint rutinosabb kollégáik. Steve Buscemi, mint Hruscsov briliáns, Jason Isaacs, mint Zukov tábornok pedig igazán tekintélyt parancsoló. Ott van a két régi motoros komikus Jeffrey Tambor és Michael Palin, hibátlan választás mindkettő. Mégis talán az egyik legerőteljesebb szerep Simon Russell Beale-é, aki Lavrentyij Berijat az állambiztonsági minisztert alakítja. Ő szabályosan félelmetes figura. Persze ez érthető, hiszen híresen kegyetlen ember volt, de Beale amellett, hogy emberivé teszi, nem lesz kevésbé ijesztő. Sokáig sorolhatnám a nagyszerű színészeket, de felesleges volna. Mindenki a maximumot nyújtja és feldobják még a nyomasztóbb részeket is.

A Sztálin halála egy igazán jól sikerült szatíra, ami meg se próbál a tragédiákból viccet csinálni, inkább az okozóikból űz gúnyt és mesteri módon teszi. Vicces és sodró lendületű, de az érzékeny lelkűeknek vagy szűklátókörű oroszbarátoknak csak óvatosan ajánlanám. A hangulata eléggé hullámzó, ezért nem könnyen emészthető, de mindenképen érdemel egy megnézést.