A férfi, a mítosz, a legenda – John Wick: 2. felvonás (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-02-26 |

Szerző: Szántó Bálint

Két és fél évvel ezelőtt robbant be a mozikba Keanu Reeves akcióorgiája, a John Wick. Senki sem számított rá, gyakorlatilag a semmiből bukkant elő, és a meglepetés erejét kijátszva vált instant klasszikussá. A szerény 20 millió dolláros költségvetése és erős korhatár besorolása ellenére, majd 90 milliót hozott a konyhára. A nézők és a kritikusok egyöntetűen üdvözölték a filmet, hiszen ez az alkotás egy hatalmas tátongó lyukat fedett be Hollywood palettáján. A premiert követően pedig nem is lehetett kérdés, hogy lesz-e második felvonás.

Szinopszis: John Wick újfent visszatért, de valójában még ki sem szállt. Ahol az első rész véget ért, ott veszi fel a fonalat a második. Az ex-bérgyilkos most már tényleg szeretné maga mögött hagyni a múltat, de annak árnyai nem engedik. A Rémkirályt egy vérszerződés köti, és ha eme a kötelességének nem tesz eleget, akkor a fél alvilág az ő fejére fog vadászni. Valódi választási lehetőség híján, Wick megpróbálja leróni tartozását egy Santino D'Antonio nevű olasz maffiózónak, de a dolgok egyre rosszabb irányba terelődnek.

Az első és legfontosabb kérdés, hogy mit is kellene elvárnunk a folytatástól? Forgatókönyvírók két opció közül választhattak. Vagy még egyszer ellövik ugyan azt a poént, és John Wick egy faék egyszerű bosszú sztoriba keveredik, ahol mindenkit ledarál a bolognaiba, vagy az akciókat egy hangyányit a háttérbe helyezik és egy kicsit nagyobb volumenben gondolkodnak. Az alkotók szerencsére az utóbbi lehetőség mellett tették le a voksukat. A John Wick első része - mondhatni önmagától - generált egy saját, fiktív világot. Az első rész az érmékkel és a Continental Hotellal, lefektette az alvilág szabályrendszerének alapjait, amely nem csak arra volt jó, hogy kiegészítsék a százperces játékidőt, hanem, hogy megágyazzanak valami nagyobbnak. Ez a nagyobb dolog, pedig egy saját univerzum volt, amit most szépen ki is terjesztett a film.

A második felvonás, tehát az első történései után veszik fel a fonalat. Miután megkaptuk az új cselekményt beindító jelenetet, a film érezhetően komorabb hangulatba csap át. A főszereplő elég komoly bajba kerül és jelen helyzetben nincs olyan, hogy jó döntés. Wick, kétféle rossz közül választhat, és a film fiktív világának köszönhetően nagyon erősen sejthető, hogy ez most nem lesz olyan egyszerű kaland, mint legutóbb. Természetesen az első rész is valamelyest komor, de az csak egy mezei bosszúfilm volt, amit gyanítani lehetett, miként végződik majd. Ezzel szemben a második epizód tovább fokozza a főszereplő tragikus sorsát, így az minden perccel távolabb kerül attól a békétől, amit szeretne.

Tehát, akkor most kevesebb akciót kapunk?

Ez így nem igaz. Habár a játékidő húsz perccel hosszabb, mint az előző részé, akcióból és brutalitásból nincs hiány. A történet miatt természetesen nem egy non-stop akciólövöldét kapunk, de maguk az akciók hosszabbak és grandiózusabbak, mint az első rész esetében. A dialógusok és az akciók remek ütemben váltják egymást, aminek köszönhetően a film ritmusa már az első percek után magával ragad, és az a két óra elég hamar elröppen. A koreográfiára egy rossz szavunk sem lehet, a látvány pazar, a helyszínek változatosak és a brutalitás… A John Wick: 2. felvonás érezhetően véresebb az elődnél, de ennek ellenére nem megy át a beleket marcangoló végletekig! Az i-re a pontot, pedig a finálé, illetve az abban lévő gyilok teszi fel. Chad Stahelski (rendező) nagyszerű helyszínt/helyszíneket választott a katarzishoz, és ki merem jelenteni, hogy a végjáték jobban sikerült, mint az elsőnél. A 18-as karika egyébként teljes mértékben indokolt, így amikor egy (vélhetően) apuka, beült a filmre két lánnyal, akik közül az egyik ránézésre nem volt több 8-10 évesnél, azért némileg bizarrnak mondható.

Keanu Reeves és társai valószínűleg élvezték a forgatást, ugyanis az összhang szemmel láthatóan megvan a karakterek közt. Reeves kábé ugyan azt a minőséget produkálja, mint bő két évvel korábban, a veterán Ian McShane szintúgy lubickol az igazgató szerepében. A negatív karakter, D’Antonio is kellően karizmatikus, az őt alakító Riccardo Scamarcio is jól hozza, amit egy ilyen figurától elvárunk. A film technikailag kifogástalan. Érezhető, hogy Stahelski munkájába jóval több pénzt invesztáltak, Európa pedig kifejezetten jól állt John Wick újabb darálásának, ugyanakkor az amerikai helyszíneket sem hanyagolták el.

Van az a kifejezés, hogy egy film nyitva hagyja a kaput egy esetleges folytatás előtt. Na, a John Wick: 2. felvonás nem nyitva hagy egy kiskaput, hanem szó szerint kitár egy bazilika méretű ajtót! Mint nemrég kiderült, Mr. Wick kálváriáját eredetileg is trilógiának szánták, az itt lévő epilógusban pedig szépen meg is ágyaznak a befejező résznek, amire remélhetőleg nem kell öt-hat évet várnunk.

Összességében, a John Wick: 2. felvonás esélyes lehet az év akciófilmje titulusra, igaz kihívókban nem lesz hiány, elég csak a márciusban érkező Ghost in the Shell-re gondolni. Azonban a John Wick 2, a maga klasszikus, régimódi akciófilm feelingjével nagyon magasra tette a lécet, és nem csak a kihívóknak, hanem a harmadik epizódnak is! …amit én már most tűkön ülve várok!