A Biblia egy elfelejtett szelete – MÁRIA MAGDOLNA (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-03-29 | Ben Palmer

Vallási témájú mozit vászonra álmodni, legalább annyira kockázatos feladat, mint amennyire hálás, ha az jól sül el, mindesetre, aki erre szánja el magát bizony nagyon is tudnia kell, hogy mik is az elképzelései. Persze emellett is elkerülhetetlen, hogy egyes vallási fanatikusoknál megmozgassa az állóvizet, de tény, hogy bátorság, határozottság és nem utolsósorban megfelelő tudás szükséges ahhoz, hogy a Biblia bármely szeletét tálalni tudjuk a közönségnek. Ez leginkább azért fontos, mert a vallási témájú alkotások, tényleg azok a fajta mozik, melyek csupán egy bizonyos réteget vonzanak be a vetítőtermekbe. Ezekről az emberekről viszont elmondható, hogy bár tényleg érdeklődve állnak az adott filmhez, viszont igazán érzékenyen érinti őket az is, ha nem éppen olyan a végeredmény, ahogy elképzelték. Nyilván vannak kivételek mikor az érdeklődés a direktor személyének szól, ha például olyan nagynevű rendezők mutatják meg a hit kérdésével kapcsolatos világlátásukat, mint Martin Scorsese vagy Mel Gibson, de ezen művek esetében tényleg az igaz a legtöbbször, hogy csak egy szűk réteg kíváncsi rájuk.

Ahogy minden műfajnak, a vallási témájú filmeknek is meg van a maga helye a mozi történelemben, ám két igen fontos problémám van legtöbbjükkel. Egyrészt, sok rendező általában Jézus köré építi fel alkotását, ami nem feltétlenül hiba, hisz a Megváltó bőven rendelkezik egy olyan élettel, aminek számos aspektusát fel lehet dolgozni, ám mégis a legtöbb esetben úgy érzem, hogy inkább a neve és, ha lehet ezt mondani, népszerűsége miatt esik Jézusra a döntés, mintsem, hogy egy tényleges céllal készüljön el az adott mű. Ezek a filmek általában nem akarnak többet hozzá adni az általános bibliai ismereteinkhez, nem szeretnének számunkra új nézőpontokat megmutatni és az esetek többségében mindig a keresztre feszítés előzményeire és annak pillanatára koncentrálnak. Nem azt mondom, hogy feleslegesek az ilyen sztorik már, de úgy gondolom Gibson Passiója bőven kimaxolta ezt a témát, vagy a Scorsese féle Jézus utolsó megkísértése is egy teljesen új oldaláról mutatta be Jézus Krisztus személyét nekünk, tehát érdemes lenne a jövő filmkészítőinek más szeleteit is tanulmányozni a Bibliának, mert bőven lenne ott még történet, amit el lehet mesélni. A másik hiba pedig, a pátoszosság és a túlmisztifikáltság. Ez olyan esetekben jön elő, mikor szintén nem tudnak többet adni a történtekhez, mint, amit már amúgy is tudunk, de megpróbálják azt kellő szemfényvesztéssel és látványossággal ellensúlyozni, mondhatni egy hamis képet keltve bizonyos bibliai ismeretekről, méltatlanul bánva az adott témáról. Ezekre a két legjobb példa egyébként Aronofsky Noéja vagy a 2014-es Isten fia című alkotás.

Hiába keltette azonban a Mária Magdolna azt a benyomást, hogy bizony a két fentebbi problémám érvényesülni fog a kész filmben, mégis érdekelt a sztori. Ennek főként három oka volt, a rendező személye, a színésze és nem utolsó sorban a női szempont. Igaz, hogy az előzetesek itt is gyakorlatilag a jól ismert jeleneteket ígérték nekünk, ahogy Jézust eléri végzete és megtörténik a keresztre feszítése, de az, hogy mindezt Mária Magdolna szemszögéből élhetjük át számomra egy izgalmas felütést jelentett. Hogy sikerült-e Garth Davisnek méltóképpen a témához nyúlnia? Nos, erre minden esélye megvolt, vegyük hát át a filmjét.

Ki is volt Mária Magdolna? Ha röviden akarnám összefoglalni gyakorlatilag az egyetlen női személy, édesanyján kívül, akit közel engedett magához Jézus. Az egyetlen női próféta, egyes írások szerint a legfőbb bizalmasa is volt Jézusnak, de bizonyos felvetések úgyis hivatkoznak rá, hogy erős érzelmi kötelékek fűzték Mária Magdolnát a Megváltó személyéhez. Nyilván az igazságot nem tudhatjuk, nem is fogjuk megtudni, ám az bizonyos, hogy Mária Magdolna személye bőven van olyan izgalmas, hogy film készüljön belőle, egy a baj, hogy Davis rendezése mégis mellékszerep státuszba helyezte.

Az alkotás ugyanis komoly indokot nem szolgáltat arra, hogy miért is Mária Magdolna szemszögéből akarja megmutatni a történteket, de úgy igazán a jelenlétét se magyarázzák meg a filmben. Arról nem is beszélve, hogy számos kiaknázatlan lehetőség marad kihasználatlanul, se azzal nem kezdenek semmit, hogy ő az egyetlen nő Jézus követői között és, hogy például ezt, hogy élhette meg a többi tanítvány, de még azzal a fontos kérdéssel se foglalkozott a sztori, hogy miért is olyan megosztó a személye mind a mai napig Mária Magdolnának.

A legjobb szó, amivel illetni lehet Garth Davis munkáját, az a biztonsági játék. A film céltalannak mutatkozik, nem egészen jön át a néző számára, hogy az alkotók mit is akartak kezdeni ezzel a történettel, és nem voltak elég bátrak hozzá, hogy kényes kérdéseket vonultassanak fel az emberek felé, ami a témából adódóan bőven lett volna, ezért hát maradtak a régi iskolánál, és ismét elmeséltek nekünk egy keresztre feszítés történetet. Baromi nagy csalódás volt ez a döntés számomra, ugyanis a Mária Magdolna úttörő darab lehetett volna a vallási műfaj berkein belül, akár olyan jelentős darabbá is válhatott volna, mint a Jézus utolsó megkísértése, ám a készítők nem voltak elég merészek, hogy ezt bevállalják. Igazából kirívóan érződik az, hogy milyen osztálybeli különbség van a kamera mögötti személyek és a kamera előttiek között, mert, ha valami, akkor a színészek rutinossága elvitte a hátán a mozit.

Hiába látjuk a jól ismert történetet, Joaquin Phoenix figurája egy egészen új szemszögből sikerült megfogja a figurát. Itt is jellemző rá a pátoszosság és a magasztos ábrázolás, ám Phoenix Jézusa mégis sokkal földhözragadtabb, azonosulhatóbb, ha lehet ezt mondani, ember közelibb benyomást keltett jeleneteiben, ami abszolút a színész érdemeinek köszönhető. Ám Rooney Maranak még nehezebb dolga volt talán, ugyanis a történet szinte semmit se kezdett a karakterével úgy, hogy ő a címszereplő, ami úgy gondolom elég beszédes kritika a filmre nézve. Meg lehetett volna mutatni az őrlődését a két oldal között, de számos lehetőség és sztori szál is fűződött hozzá, ami kihasználatlanul maradt, vagy nem lett megindokolva, hogy miért is volt szükség rá. Nincs alátámasztva, hogy miért egy nő ezúttal a főszereplője ennek a biblia ódának, ami jól visszaadja az ember számára, hogy a készítők se tudták igazából mit is akarnak vele. Emiatt a néző mi másra is gondolhatna, minthogy ennek a női szemszögnek se volt jelentősebb célja annál, minthogy reagáljon a Hollywoodban zajló problémákra, ami fájó, mert ebben a sztoriban sokkal több is lehetett volna.

Ezek ellenére se lehet azt mondani, hogy a Mária Magdolna egy rossz mozi lett, mert a kémia nagyon jó a színészek között, korhű az ábrázolás és érzelmes pillanatoknak sincs híján a film, de fájóan kevés. Meg leszek győződve ettől független, hogy akik a végtelenségig bele vannak vakulva a vallási tanításokba azok bizony odáig lesznek a műért, mert ez abszolút az ő szájízűknek lett alakítva, ám én jobban örültem volna, egy tabukat döntögető, bátrabb végeredménynek, mint amit végül kaptam. Főleg, hogy a leggyengébb pontja pont az lett az alkotásnak, ami talán a legfontosabb lett volna, hogy jól sikerüljön, a forgatókönyv. Az írók ugyanis rém közhelyes, néhány esetben kifejezetten pocsék szöveget adtak a színészek szájába, ami úgy gondolom méltatlan munka egy ilyen nagy volumenű történet megvalósítása esetén, hogy egy Mária Magdolnában szerencse sütik szintjén lévő konyhabölcsességek hangozzanak el.

Összegzésem végén azt mondhatom, hogy számos gyengesége ellenére is működőképes lett a Mária Magdolna, a színészek megmentették az összképet és az a néhány pillanat, ami tényleg működött, javított a végeredményen, ám ettől függetlenül egy abszolút középszerű élmény lett Davis rendezése, mely méltatlan Mária Magdolna nevéhez, de még magához Jézushoz is. Persze, akit érdekel a téma benevezhet rá, de szerintem ez az alkotás azokkal bánik a legtiszteletlenebbül, akiknek szólna, ezért pedig nehezen tudom elképzelni, hogy az emberek többsége számára ne lenne csalódás majd a mozi teremből kisétálva a film.