Családom a halálom – ÖRÖKSÉG (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-06-09 | Ben Palmer

Az elmúlt években, de főleg a mostaniban divattá vált az „év horrorja” jelzővel dobálózni, ami elismerés azért is veszíthette el különösen a komolyan vehetőségét mára, mert az esetek többségében inkább érezhette magát átverve egy-egy film után a néző, mint azt, hogy várakozásai ki lettek volna szolgálva. Pláne úgy, hogy ez a jelző olyan alkotásokra volt rásütve legutóbb, mint a Hang nélkül, az AZ vagy éppen az Oscar- díjjal is jutalmazott Tűnj el!, melyek igencsak jól sikerült darabok lettek a maguk műfajában, de nem a horroréban. Ezek után persze, hogy mindenki csak lemondóan legyintett, mikor az A24 stúdió legújabb üdvöskéjét, az Örökséget elkezdték reklámozni ugyanezen stratégia alapján. Viszont, ami a film mellett szólt, hogy már az előzetesek képsorain is látszott, hogy ez az alkotás ezúttal ténylegesen a horror zsánerelemeiből építkezik, mely által minden esélye meg volt arra, hogy megszolgálja jogosan azt a bizonyos jelzőt, mellyel elődeit is illették, mi pedig elmentünk rá, hogy kiderítsük, megtette-e ezt.

Történetünk szerint adott a Graham család, akiken már az első jelentek során látszik, hogy elég feszült a légkör uralkodik rajtuk, valamint az is, hogy mindenkiben van bizonyos frusztráció a másik iránt, ám ezt csak szép lassan, fokozatosan bontja ki számunkra a film a játékidő előrehaladtával.

Ari Aster, bár első filmes rendező, mégis kifejezetten precízen hozta tető alá első munkáját, mely mozi, a maga két órájával elég masszív élménynek tűnhet, mégis ezáltal van lehetőségünk megfelelőképpen elidőzni a karakterekkel, jobban belelátni egy széteső család hangulatának fokozatos romlásába, valamint az előzmények megalapozására is megfelelő idő jut. Emiatt pedig az Örökség című horrort, készítőinek sikerült olyan erénnyel felruháznia, ami miatt tényleg kiemelkedhet a nagy átlagból, mégpedig mondanivalóval. Aster rendezése ugyanis amellett, hogy brutális lelki terror, hisz minél többet látunk az alkotásból annál kétségbeesettebben fogjuk konstatálni, hogy újabb szeletet vesztettünk el a lelkünk egészéből, kiváló tanmese is arról, milyen következményei lehetnek egy családra nézve annak, ha nincs felelősségvállalás tetteinkért.

Pont emiatt az éles műfaj váltás miatt, a film első óráját, inkább foghatjuk fel egy drámának, ahol egy súlyos tragédiája zilálja szét menthetetlenül az amúgy is romokban heverő család törékeny békéjét, hogy aztán a mű második fele olyan őrületes pokoljárásra hívjon minket, mellyel mozivásznon már nagyon régen találkozhattunk.

A másik nagy erénye számomra a filmnek, hogy bár jól felépíti karaktereit az alkotás, de kesztyűs kézzel se bánik velük, így aztán egyik szereplő sorsát se érezhetjük biztosnak, ahogy azt se tudjuk kikövetkeztetni, hogy hova fog kifutni ez az őrülettel és szenvedéssel kikövezett történet, mely bár nézeti magát, de minden percével egyre inkább veszünk el a család tagjaival együtt mi is a végkifejlet felé haladva. 

Azonban ezek a figurák nem lennének működőképesek kiváló alakítások nélkül, melyek közül egyértelműen kiemelkedik Toni Collette bámulatos játéka, aki olyan összeomlást produkál a játékidő két órája alatt, melyre már nagyon régen volt példa a filmtörténelemben. Bár kicsi az esély rá, de a 45 éves színésznő maximálisan megérdemelné minimum az Oscar jelölést, azért a teljesítményért, amit a film egésze alatt produkál, mert egyáltalán nem egy könnyű szerep, amiben helytáll, testet és lelket meggyötrő lehetett egyaránt, mégis parádésan megoldotta feladatát, ami előtt elismerően emelhetjük kalapunkat. A veterán Gabriel Byrne is megmutatta, hogy nem kopott meg tehetsége az évek során, még ha kicsit háttérbe is van szorítva az apa karaktere, talán ő a legazonosulhatóbb pontja Grahaméknek a befásult családfő szerepében, aki a bizarrabbnál bizarrabb történtek ellenére is kétségbeesetten igyekszik egyben tartani a családját. Alex Wolfnak meg maradjunk annyiban jobban állt ez a film, mint egy Jumanji, az ő játékára se lehetett panasz.

Azt viszont nem árt tisztázni az alkotással kapcsolatban, hogy egy roppant megosztó darab, mely egyrészt nagy türelmet igényel, másrészt a vége felé kicsit már a túlzott misztikum úgy gondolom nem állt jól a lezárásnak, ám az elvehetetlen a mozitól, hogy a végletekig kiszámíthatatlan abból a szempontból, hogy mi is vethet véget a család lelki kínzásainak. Továbbá bár nagyon szép képekkel dolgozik a film, néha az operatőr se volt a helyzet magaslatán, bár a végeredmény szempontjából ez a tényező szerencsére nem vett el sokat az élményből.

Hogy megérdemli-e az Örökség az év horrorja jelzőt? A fene se tudja… jó néhány alkotás vár még ránk idén, azt viszont nyugodt szívvel kimerem jelenteni, hogy az első olyan film, nem csak az évben, hanem hosszú idő óta, ami megérdemli ezt az elismerést, mert tényleg egy páratlan munka a műfajon belül. Eredeti, tökös, kegyetlen, az év egyik meglepetése számomra, a horror kedvelőinek pedig egyenesen kötelező.