Nyugdíjas osztag – SZUPERCELLA: HADES (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-06-27 | Ben Palmer

Sylvester Stallone neve minden filmrajongó szívét képes megdobogtatni a mai napig, hisz az olasz csődör karrierje bármennyire is volt változó minőségű alkotásokkal kikövezett, ez sem akadályozta meg őt abban, hogy a filmtörténelem egyik legikonikusabb színészévé váljon mára. Ebben nincs is semmi meglepő, hisz aki olyan legendás karakterek bőrébe bújva tette le a névjegyét Hollywoodban, mint Rocky Balboa vagy John Rambo, annak teljes joggal helye van a legnagyobbak között. Stallone sikeressége személyes véleményem szerint mindig is egyedülálló karizmájában rejlett, mely miatt többé tudott válni egy másodvonalas akciósztárnál, szerényebb színészi képességei ellenére is. Hiába nem bánt vele sok esetben kesztyűskézzel a kritika, szerepei által mindig egy szerethető figurát kapott a nagyérdemű, akivel lehetett azonosulni, akit senkivel nem lehetett összetéveszteni, és akinek igazi tekintélye volt, ha megjelent a mozivásznon.

2013-ban örökös cimborájával, Arnold Schwarzeneggerrel hozott tető alá egy B kategóriás akciófilmet a színész, melynek rendkívül jót tett, hogy nem vette komolyan magát, ezáltal pedig hiába vérzett több sebből is a történet, mégis egy működőképes koncepciót könyvelhetett el a néző, miután megtekintette az alkotást. Eltelt azonban öt év, és Stallone úgy gondolta még nem fejezte be Ray Breslin sztoriját, így el is készítették nekünk a folytatást, Szupercella: Hades címmel, immáron Schwarzenegger nélkül, akinek pótlására a manapság igen felkapott Dave Bautistát szerződtették.

Ezzel el is érkeztünk mai kritika alanyunkhoz, a Szupercella széria második részéhez, így nézzük mit sikerült kihozni a készítőknek a mostani alapanyagból.

A történet ezúttal se fantáziadúsabb, mint elődje esetében volt. Ismét van egy szuperbörtönünk, amiből látszólag lehetetlen kijutni, hisz nincs gyenge pontja, de ahogy ez lenni szokott mindig van egy bizonyos kiskapu, amelynek megtalálására senki más nem képes, csak a Stallone által játszott Breslin, így tulajdonképpen az első rész sztoriját élhetjük át ismét.

A Hades alcímre keresztelt folytatás azonban ezen tények tudatában is egy igazán bizarr másfélórának teszi ki nézőjét. Egyrészt azt a minimális eredetiséget is sikerült kiölni a második felvonásra a szériából, ami még legalább az elsőben jelen volt, másrészt a film pofátlanul nyúl le ötleteket, de néha még komplett jeleneteket is korábbi akció mozikból, amit készítők se igyekeztek senki számára titkolni. Igaz nem lehet teljes szívből haragudni az alkotásra, hisz egy hamisíthatatlan bűnös élvezet, csak éppen nem a jobb fajtából.

Továbbá az is teljesen nyilvánvaló, hogy a mozi görcsösen próbál hajazni a 80-as évek akciófilmjeinek stílusára, ezzel magán hordozva a kor minden báját és hibáját, így az, hogy papírvékony karaktereket, mondvacsinált cselekményt és macsó egysorosokat kapunk már nem is csoda.

A legnagyobb hibát én mégis abban látom, hogy a sztori azért bukik meg, mert véresen komolyan veszi magát. A könnyed hangulat, ami az első részt jellemezte itt már teljesen megszűnik, a történetbe erőltetett dramaturgia pedig csak még kínosabbá teszi ezt az amúgy is alacsony színvonalú blődséget, melyet még maga Stallone se képes elvinni a hátán. Hiába ugyanis a neve, ami még mindig lehet, hogy nézővonzó mágnes, a színész megöregedett, emiatt pedig nem képes már akciószárként funkcionálni úgy, hogy a látottakat komolyan is lehessen venni.

Jómagam túl sokat nem vártam az alkotástól, hisz az első rész fényében tisztában voltam vele mi vár majd rám, mégis meg tudott lepni a film, hogy mennyire méltatlan még az elődjéhez képest is. Hiába próbálták ugyanis az alkotók magasabbra tenni a lécet, a Hades minden egyes jelenetéről messziről süt, hogy nagybetűs gagyi, így pedig nagy kérdés az marad, hogy végül Stallone vagy a néző fogja kínosabban érezni magát, ha megtekinti majd a végeredményt. Ráadásul ezen az összképen még az a Dave Bautista se tud javítani, aki egész ügyes karakterszínésszé vált az évek során. Igaz rajta legalább látszik, hogy felismerte mihez adta a nevét, ezért pedig teljesen lazára veszi figuráját, így egy-két szórakoztató jelenettel sikerül levegőhöz juttatni a nézőt.

Összességében azt mondhatom a Bing Bang Media nem túl dicsőséges hónapon van túl, hisz a Túl szexi lány és a Gotti csúfos leszerepelése után már ez a harmadik filmjük, amit igen kemény buktaként könyvelhetnek el, mégis azt kell mondanom kevés annyira kínos produkcióhoz adták eddig a nevüket 2011-es megalapulásuk óta, mint a Szupercella: Hades. Jó szívvel ezért senkinek se tudnám ajánlani ezt alkotást, főleg Stallone rajongóknak nem, mert tartok tőle, hogy ők csalódnának a legnagyobbat, így azt mondhatom, aki jó filmet akar látni a közeljövőben messziről kerülje el ezt a förtelmet, és inkább szánja valami hasznosabbra azt az időt és pénzt, amit ennek a celluloid hulladéknak a másfélórájára pazarolt volna. Higgyétek el, így lesz a legjobb mindenkinek…