Énekelj! - MAMMA MIA! SOSE HAGYJUK ABBA (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-07-21 | Turbók Krisztián

2008-ban érkezett meg a Mamma Mia! első része, amit bevallok őszintén, hogy imádtam. Imádtam, annak ellenére, hogy ez egy színpadra szánt musical filmes átirata, és mint ilyen, tele van az erre jellemző narratív döccenőkkel és megoldásokkal, amelyek már kissé kilóghatnak a vászonról. Mindettől eltekintve jól szórakoztam ezen a kis limonádén, mert volt hangulata, szimpik és viccesek voltak a szereplői, és nem utolsó sorban tele volt pakolva megunhatatlan ABBA slágerekkel, amiknek némely esetben csak azért szenteltek egy-egy jelenetet, hogy egyáltalán benne lehessen a kész filmben. Ettől függetlenül így is kellett áldozni a vágás oltárán, hiszen ami egy színpadi musicalbe belefér, az a vásznon pergő filmben már nem működik.

A Mamma Mia 2-től viszont féltem, mint a tűztől. Nem értettem ugyanis, hogy ez mégis milyen koncepció alapján fog működni a vásznon. Az első előzetesek sem tudtak e film létjogosultságáról meggyőzni, így hát arra vállalkoztam, hogy a film elől menekülő munkatársak miatt jómagam nézzem meg Ol Parker filmjét, majd írjak is róla. El kell mondjam azonban, hogy sikerült kellemesen csalódnom a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba címre keresztelt moziban, mely feltehetően a nyár legüdítőbb slágere lesz.

Már az első képsorok felbukkanásakor észrevenni, hogy a készítők sokkal több pénzt kaptak a filmjükre, mint a Phyllida Lloyd rendezte rész 10 évvel ezelőtt. Az egész film természetesebbnek hat és nagyrészt mentes azoktól a kilógó és szemet szúró hibáktól, amik az első rész egészét jellemezték. Lloyd filmje kicsit szétesett, és csupán a dalok fogták össze némileg. Ol Parker nem esik ebbe a hibába, ám filmjét ő sem tudja maradéktalanul tető alá hozni. Parker azonban határozottan ügyesebb és biztosabb kezű direktora a filmjének. Amit rögtön észrevenni, az az, hogy jól át van gondolva a látvány koncepciója, a zenei betétek több esetben remek érzékkel megkoreografáltak. Kiváló ötleteket és színt visznek ebbe a meglehetősen egyszerű történetbe, ezáltal sokkalta élvezhetőbbé teszik az egész mozit. Az esetleges duettek két szereplő között nagyszerű átvezetéssel vannak megoldva, ennek vizualitása főként akkor tettenérhető, amikor az adott jelenet szereplői egymástól távol adják elő a számot. Viszont a logikai bakikkal nem nagyon tudtak mit kezdeni, így azok az egész filmet végigkísérik, ám ha nem feltétlen ragaszkodunk az első filmből ismert történethez, akkor ennek elfogadásával nem lesz különösebb problémánk. 

A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba (klassz magyar cím ez, na!) két idősíkon mozog, a visszatekintéses részben megismerjük a fiatal Donna Sheridant, akit a mindig csodás Lily James alakít. Lily tökéletesen magáévá teszi ezt a szerepet is, és képes minden drámát kihozni belőle, amelyet természetesen egy hasonló kaliberű film csak megengedhet neki. A szép színésznő konkrétan arra vállalkozik, hogy elvigye a hátán az egész filmet, ugyanis most lehet, hogy sokkoló leszek, de Meryl Streepre ezúttal senki ne számítson. Az Oscar-díjas színésznő ugyanis két percet kivéve nem tér vissza a folytatásban, hiszen a készítők is tisztában vannak vele, hogy a karaktere idősebb változatának beemelése a történetbe nem lett volna helytálló és mindenféle izzadságszagtól mentes. A filmjük ugyanis egyszerre folytatás és előzményfilm is lett tulajdonképpen. A logikai bakik szinte minden esetben az előzmények bemutatása közben érhetők tetten, ám sajnos ezeket a narratíva szempontjából nélkülözhetetlen volt alkalmazni. De mint mondtam fentebb, ezekkel nincs nagyobb probléma.

Mivel az ABBA együttes legismertebb számait már az első rész alkalmával elhasználták, itt már a kevésbé nagysikerű dalaikra tevődött a hangsúly, ám az idősebb korosztály számára még így is nosztalgikus hangulatot fog eredményezni. A dalok még mindig nagyszerűek persze és ami a legfontosabb, hogy azok a megfelelő módon illeszkednek és ezáltal koherenssé teszik a történet ívét. A kötelező idézőjelbe téve "csak azért adjunk elő egy dalt, mert jól hangzik" itt sem maradhat el, és természetesen azt is eldönthetjük majd a film után, hogy az I believe in Angels című slágert Amanda Seyfried vagy Lily James adták-e elő szebben. Apropó, visszatérő slágerek, mert hogy vannak ilyenek is. Ezeket remek megoldásokkal helyezték bele a történetbe, bár igyekeztek a készítők nem túltolni őket. Újra felcsendül majd az elmaradhatatlan Mamma Mia! vagy a Super Trouper, amik valljuk be még ma is kegyetlen jó számok.

Szereplők téren isteni castingot sikerült ismét összehozni. Itt van a már említett Lily James, a film kvázi főszerepében. Pierce Brosnanhez az egyik legérzelmesebb jelenet köthető, melynek végén illik pár könycseppet elmorzsolni a zsöllyéken ülve. Colin Firth és Stellan Skarsgard hozza a kötelezőt, és ne feledkezzünk meg a vicces mellékszereplőkről sem, akik ezúttal is Christine Baranski és Julie Walters, vagy éppen a fiatalabb karaktereiket alakító Jessica Keenan Wynn és Alexa Davies lesznek. A visszatérő szereplők között van még Amanda Seyfried, aki az első rész óta csak még szebb hölgyemény lett, de itt van Dominic Cooper, Andy Garcia, és a csodás Cher is, akinek felbukkanása a film egyik legüdítőbb pillanata lett.

Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy a Mamma Mia! folytatására megérte várni. Átgondolt és minden tekintetben jobb és látványosabb epizóddal van dolga a műfaj szerelmeseinek, melyben még a drámaibb részek is a helyükön vannak. Nem minden pillanata kifogástalan, megvannak a maga gyengeségei, de a néző amúgy sem ezekre figyel a film közben. Tökéletesen eleget tesz a műfaj kritériumainak, mindezt klassz zenei betétekkel és nagyszerű szereplőkkel viszi véghez. Az első rész rajongóinak szinte kötelező egy ilyen üditő limonádé elfogyasztása, amely nagyon is jól fog esni. Addig is énekelhetjük, hogy Mamma Mia! Here we go again....

Érdekességeket a film Mafab oldalán találhattok.