Gyomron vágó valóság - A KÍMÉLETLEN (2017) kritika

Premier kritikák | 2018-08-19 | Turbók Krisztián

Korrekt börtönös filmet láthat az ember a mozikban, és elmondhatja, hogy jól is szórakozott rajta. A néző simán beleképzelheti magát Frank Morris vagy akár Ray Breslin bőrébe is egy két óra erejéig. Együtt juthatunk ki a zárka falai közül a főhőssel, majd a film végén mindenki hepi, a rosszak elnyerik jól megérdemelt büntijüket, a jók meg jobb esetben lenyúlják a film legdögösebb csaját, meg felmarkolják az évekkel korábban elásott lóvét. Hawaii, dizsi, napszemüveg. Azonban vannak olyan börtöndrámák, melyben pont a valóság és az életszagú őszinteség az, ami képes arra, hogy kiszakítsa a nézőt a mindennapokból. A kíméletlen pedig ilyen film. Apropó magyar cím: ha a néző egy A kíméletlen címmel ellátott filmre téved be, talán joggal feltételezheti, hogy valami B- kategóriás marhaságra ül be, melyben a főhős egy totál valószerűtlen helyzetből próbálja kimenteni magát, de ebben az esetben nem egy szökés, mindinkább a sima életben maradás a kulcsa a dolgoknak.

A kíméletlen angol címe (A prayer before dawn) magyarul talán nem is hangzik nézőcsalogatónak, de a megtekintés után majd levágjátok ti is, hogy miért is sokkalta találóbb az eredeti. Jean-Stéphane Sauvaire filmje ugyanis egy gyomros a nézőnek, de ugyanakkor lenyűgöző is egyben az, ami vásznon zajlik történetmesélés címén. 

Történetünk ez esetben egy Billy Moore nevű srác igaz története, aki Thaiföld egyik legkeményebb börtönében találja magát, tök egyedül, mindenféle segítség nélkül. Egyedül amit magával tudott vinni az a boxtudása, mellyel sikerül elérnie, hogy egy olyan részre kerüljön a börtön falai között, ahol nem kell erőszakoskodó cellatársaival farkasszemet néznie a nap 24 órájában. 

Sauvaire filmje a tavalyi Cannes-i filmfesztiválon debütált és mint tudjuk ez a francia filmes esemény szinte vonzza a hasonló történeteket, melyek formabontóak, megbotránkoztatóak és nem kicsit tabudöntögető alkotások. A rendező nem fogja vissza magát és az egész film dinamikusan építkezik, a feszültség kézzel tapintható és a kiszámíthatatlanság sem marad el. Olyannyira autentikus a film képzeljétek el, hogy a rendező olyan szereplőket válogatott be a filmjébe, akik valóban megjárták a filmbéli börtönt, tehát pontosabb képet kapunk arról, hogy mi is zajlott a falakon belül, és imígyen nem csupán Moore elbeszélésére kell támaszkodnunk. A filmnek van egy kimunkált és tudatos atmoszférája, melyre a zenei hatás csak még jobban ráerősít a feszült dallamvilágával. Ez ugyan nem kimondott filmzene, hiszen önálló hallgatnivalóként értékelhetetlen, de a képsorokat sokkalta realisztikusabb hangvételbe képes helyezni. 

A fényképezés első osztályú, ugyanis David Ungaro operatőr közel tartja kameráját a szereplőkhöz, érezzük testük minden rezdülését és akár a rájuk mért ütéseket is. Ezzel lesznek sokkalta megfoghatóbbak a karakterek, bár kimondott és értékelhető figura csak Moore lesz az egész film során és ő sem tökéletes. Valószínüleg ez is egyfajta tudatos koncepció a rendező részéről, hiszen ez a világ távol áll az általunk megszokott idealizált társadalomtól. Mi ehhez képest egy rózsaszín szemüvegen keresztül nézünk az életünkre és csupán ilyenkor döbbenünk rá, hogy az élet nem mindenhol fenékig tejfel. Mindezt az elidegenítést még tetézi azzal, hogy az amúgy szinte magát tőmondatokban kifejező főszereplő egy olyan világba csöppen, amiben képtelen kommunikálni a saját anyanyelvén kívül. A rendező pedig nem feliratozza nekünk a thai nyelven elhangzó részeket, ezzel is kiszámíthatatlanná téve a narratívát.

Joe Cole a főszereplő bőrében kivételesen jó választás, hihetetlen dolgot vitt véghez ezzel a karakterrel, nem csak hogy hónapokig tartó edzésekkel hozta formába magát, de karakterépítés gyanánt rengeteg időt töltött az igazi Billy Moore-ral és családjával, hogy autentikusabbá tegye a filmbéli szerepét.

Az alkotók nem fél az erőszakolási és egyéb tabunak számító jelenetek megmutatásától, de ezen képsorok sosem lesznek céltalanok, és ami a számomra legfontosabb volt, hogy a film egyetlen esetben sem volt hatásvadász elemekkel telepakolva, annak ellenére, hogy lett volna rá predecens, nem is egy esetben. 

A kíméletlen tehát egy fontos mérföldköve az év mozis kínálatának, melyben nincs helye a szépelgésnek és a makulátlan főhősöknek. Keményvonalas, meggyőző és sodró lendülető emberi tragédia ez, melynek emlékétől nem tud majd csak úgy egyszerűen megszabadulni a néző.

A film Mafab linkjét itt találjátok!