Hétköznapi romantika - VÉGÁLLOMÁS: ESKÜVŐ (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-09-06 | Turner

Victor Levin többször próbálkozott már a romantikus vígjátékok területén, mint forgatókönyvíró, kritikailag azonban nem aratott még kiemelkedő sikert. Most a rendezői stafétát is átvette, és Winona Ryder és Keanu Reeves főszereplésével megalkotta a Végállomás: Esküvő című legújabb munkáját.

Lindsay és Frank mindenki számára nélkülözhető, még saját magukról is ezt gondolják, pláne egymásról. Egyazon esküvőre igyekeznek, és a sors – vagy a szándék – úgy hozza, hogy az esemény alatt kettesben kénytelenek eltölteni az időt. Ennek legfőbb oka, hogy utálnak mindenkit, ami végül a közös kapcsolódási pont is lesz a duó viszonyában. A hét végére azonban már nem lesznek ennyire elutasítóak.

A páros negyedik közös filmje ez, érződik is rajtuk, hogy nem idegenkednek a másiktól. Mindketten ígéretes színészek, Reevesnek azonban ritkán adatik meg egy ehhez hasonló, nárcisztikus, mondhatni drámai szerep. Rydert is jó újra a vásznon látni, öröm, hogy botrányai ellenére még mindig helye van a kortársai közt.

Azonban a jelenlét önmagában nem elég, élettel is meg kell tudni tölteni a karaktereket. Az erős, konkrét jellemábrázolásnak köszönhetően a kezdetekkor megismerjük és izgalmasnak találjuk a két megkeseredett, ambivalens, uralkodó figurát, a film egyharmadánál azonban már nem igen tudnak újat mutatni. Személyiségfejlődésük nyomon követhető, viszont roppant klisés és kiszámítható. Az alapszituáció megteremtéséről, vagyis az első szóváltás abszurditásáról már nem is beszélve.

Különleges helyet foglal el ez az alkotás a romantikus vígjátékok csoportján belül, mivel igazából egyikhez sem tartozik szervesen. A gyakorlatilag kétszereplős filmet bátran nevezhetnénk színdarab adaptációnak, hiszen az egyes jelenetek zömével egy helyszínen is játszódnak, valamint egy-egy nagyobb egységet feliratozással szakítanak meg, mintha éppen felmenne a függöny. A film legjelentősebb szegmense a szöveg, a párbeszédek dinamikája is feszes, a snittek viszonylag hosszúra nyúlnak, így teremtve meg a folytonosság, az élőbeszéd érzését.

Az egész mozi kettejük kapcsolatára, az általuk felvetett kérdésekre épül. Ezért is hivatkoztam úgy rá, mint hibridre, mert a romantikán és a humoron túl a kiemelkedő szerepet a gondolatiság kapta. Figyelemfelkeltő, gondolatébresztő, néha ijesztő felvetések, életigazságok hangzanak el, vitáik számtalan általános, ám mély témakört boncolgatnak.

Sajnos, ami egy részről pozitívum, az más részről negatívum. Tény, hogy társalgásaik lendülete hozzájárul egy kétszereplős színdarab érzetéhez és a - néha komikus - előadásmódhoz, de túl gyorsak ahhoz, hogy hagyják a nézőt is bevonódni. A rendező nem hagyott elég időt arra, hogy leüljenek a tanulságok, hogy ízlelgethessük, fontolóra vegyük a hallottakat. Természetesen ez egy komédiától nem is várható el, hiszen elsősorban nem ez a feladata, de ha már valaki arra adja a fejét, hogy tartalommal tölti meg az amúgy viccesnek szánt munkáját, akkor tegye élhetővé is azt. Nem gyakorol akkora benyomást, hogy a teremből kijőve is emlékezzünk egyes részeire, és a vetítés után vitassuk meg azokat. Így kicsit kapunk mindenből, de semmiből sem igazán. Kár, pedig egyébként rendkívüli, gunyoros embereket és új nézőpontokat ismerhetünk meg, átütő erejű, frappáns humorral fűszerezve.

Továbbá, a film felépítése is elég statikus. Nem kell sokáig várnunk, mire rájövünk, minden csevelyre jut egy vágókép, és fordítva, ami nem teszi különösebben izgalmassá a történéseket. Kevés figyelmet fordítottak a képekre, így – bár hallgatni érdekes – nézni nem kifejezetten remek. Dicséretes, hogy próbálták a plánokkal és a kompozíciókkal színesebbé tenni, de a végeredmény így is hagy némi kivetni valót maga után.

Mindazonáltal igen okos a film, megtalálja az egyensúlyt a szarkazmus és az egyszerűbb komikum között. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a mögöttes tartalommal (is) rendelkező, pihenős estére szánt filmeket.

A filmről további információkt a Mafab oldalán találsz.