A lélek gondjaihoz a művészet a kulcs - RUBEN BRANDT, A GYŰJTŐ (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-09-16 | Turner

A szerb származású, Szlovéniában született Milorad Krstic jogi pályára készült, de végül felhagyott ezirányú karrierével, és csak a festésre koncentrált. 1989 óta él Magyarországon, azóta pedig több műfajba is belekóstolt, úgymint a CD-ROM készítés, díszlettervezés és az animáció. Ennek köszönhetően pedig kis hazánk egy ütős akciókrimit tudhat magáénak, ami nem mellesleg évtizedek óta az első, nagyközönség elé tárt egész estés animációs film.

Ruben Brandt – aki nevét Rubens és Rembrandt után kapta – pszichoterapeuta, aki maga is segítségre szorul, mivel apja halála óta hallucinációk gyötrik. Álmában híres festmények szereplői támadnak rá, a megoldást pedig egy mondás jelenti: „Birtokold a problémát, hogy úrrá lehess rajta!”. Ezért Ruben és páciensei – akik közt van hacker, tolvaj és kleptomániás akrobata is – elhatározzák, összegyűjtik a szóban forgó műalkotásokat, hogy véget vessenek a doki szenvedéseinek.

Nem ez az első kivitelezési formája a pszichológiát, az akciót, a noirt és a krimit ügyesen összeolvasztó ötletnek. A rendező a Műcsarnok számára írt egy múzeumszínházi előadást, melyet 2011-ben mutattak be Ruben Brandt: Egy műgyűjtő csoportos portréja címen. Ezt adaptálták később, 3 év alatt vászonra, melyben megszámlálhatatlan easter egg és hommage szerepel. Mindig van mit nézni, még a legutolsó sarokban is valamilyen utalás lapul, ezeken keresztül reflektálnak és adnak tiszteletet azon művészek és a műveik számára, amelyek inspirációul szolgáltak a film elkészítésekor.

A vegyes technikával készült heist movie betekintést enged a művészettörténetbe, a filmtörténetbe és a dizájntörténetbe, az impresszonizmustól a pop-artig, a 8 és ½-től A keresztapáig mindenből kapunk egy kicsit. Nem beszélve a bravúros akciójelenetekről, amelyek akár Az olasz meló egyes epizódja is lehetnének. Ezek a részek elképesztő odafigyelésről és kitartásról tanúskodnak, ugyanis annyira pörgősek, hogy a snittek jó, ha 2-3 másodpercig tartanak, ennyire rövid sequence-eket pedig igazi kihívás elkészíteni. Hosszú percekig el tudtam feledni, hogy animációs filmet nézek.

Több mint 100 ember határokon átívelő munkájának eredménye a Ruben Brandt, melyben a karakterdizájn kivételesen kreatív, egyedi és beszélő, kissé Picasso-t idéző, vegyük mondjuk a klaviatúra-szájú diszpécsert. Ahogy a művészeti alkotásokat kezeli, úgy bánik a tömeggel, az emberekkel is – mind különleges és utánozhatatlan, legyen az akár jó vagy rossz, szép vagy csúnya. De ott vannak még az elmaradhatatlan főszereplők: a femme fatale, aki mindent megbonyolít, a magánélete miatt gyötrődő nyomozó, és a gyógyító, aki más problémáit különösebb gond nélkül megoldja, de a sajátjával nem boldogul.

A látvány hihetetlenül részletgazdag, és szürreális, ami az alapkoncepcióhoz abszolút passzol. A groteszk figurák, a váltakozó, szokatlan perspektívák megteremtik a szorongató, misztikus milliőt, amit Cári Tibor zeneszerző gondosan kiválogatott és megírt zenei betétjei csak még jobban alátámasztanak. Hallhatjuk a Nessun Dormát, de felcsendül Krzysztof Penderecki műve és a Postmodern Jukebox is, tehát nem csak a képi világra és a célzásokra értendő, hogy – a szó legjobb értelmében – eklektikus lett a végeredmény. Ez a film gyűjtőhelye az alkotásoknak, legyen az magasművészet vagy trash, a hangsúly az általuk gyakorolt hatáson van. Pedzegeti azt is, amit már rég tudunk, hogy „nincs új a nap alatt”, a művészet is egy örök körforgás, ezért okos választás például Britney Spears dalának elektroswinges feldolgozása mint aláfestő zene.

Azon túl, hogy hemzseg a képzőművészeti utalásoktól, lényegében egy valamire koncentrál: a művészet kikerülhetetlen befolyására. Mindegy, hogy zene, építészet vagy film, az életünk szerves és meghatározó része, akármilyen minőségű is. Ezt támasztja alá, hogy az animációban megjelenő pszichológiai vonal, amelyet Ruben képvisel, szintén a művészetből, a kísérletezésből fakad. Apja ugyanis saját fián tesztelte, hogyan tudja 16 mm-es filmek levetítésével manipulálni a tudatalattit. Izgalmas - és számomra a játékidő legpimaszabb gegje is egyben -, ahogy a végső akciónál a performanszművészek tevékenységeit veszik górcső alá, és figurázzák ki azt. De talán még ennél is igazabb és elkeserítőbb a rá érkező reakció. A közönség szinte szemrebbenés nélkül veszi tudomásul, amit lát, mondván, micsoda csodás előadás, tiszteletet a művésznek! Nos, azt hiszem, azzal a megtörtént esettel tudnám ezt párhuzamba hozni, mikor San Franciscoban egy múzeum padlójára helyeztek egy szemüveget tréfából, a kiállítás megtekintői közül pedig sokan a tárlat részének gondolták a tárgyat. A sznobság és a tájékozatlanság intelligens paródiája.

Manapság könnyen mellőzhetőnek tűnnek a múzeumokban, galériákban kiállított remekek, mégis a megkerülhetetlenségéről is szó esik, épp egy gengszter szájából. Bár a vagyon szemszögéből nézi a festmények értékét, az áthallás megvan, miszerint a kultúra bár elavultnak tűnik, nem tudunk és nem is kell tőle szabadulni.

Talán a befejezés lehet kicsit kétes megítélésű. Hiába várunk a feloldozásra, sok oldalról nem kapjuk meg azt. Vannak olyan szálak, ahol jó választás volt, hogy nyitva hagyták a kérdést, néhány aspektusból azonban zavaró a lezáratlanság.

Mindenképpen többször érdemes megnézni ezt a filmet, hiszen ennyi impulzust elsőre nem lehet befogadni, csak felszínesen. Ennek ellenére nem kell megijedni, annak is kikapcsolódást nyújt, aki nem a reflexiók miatt ül be rá, pusztán csak élvezni szeretne egy dinamikus, rejtélyes, egyben humoros krimit.

A film forgalmazásának észak- és latin-amerikai jogait a Sony Pictures Classics vette meg, a magyar mozikban pedig november 15-én debütál.

A filmről további információkat a Mafab weboldalán találsz.