Egy sorozatgyilkos elméjében - A HÁZ, AMIT JACK ÉPÍTETT (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-11-09 | Turner

Idén sem telt el botránymentesen a Cannes-i Filmfesztivál. A náci kijelentései miatt hét évre kitiltott dán rendező, Lars von Trier idén visszatért – bár csak versenyen kívül engedték bemutatni új filmjét –, és most sem úszták meg a jelenlévők a gyomorforgató képsorokat.

A magas intelligenciával rendelkező sorozatgyilkos, Jack életének 12 évét felölelő elbeszélést Trump Amerikája inspirálta. Trier szerint az élet gonosz és lélektelen, aminek ékes bizonyítéka a jelenkori elnök hatalomra jutása, filmje pedig ezt a gondolatot közvetíti. Persze nem ilyen egyszerű módon, hanem mindezt Dante Poklának egyedi, arcátlan interpretációjaként.

Ahogy az irodalmi műben Dante, úgy a film főszereplője, Jack (Matt Dillon) is letér az útról, kegyetlenebbnél kegyetlenebb dolgokat visz véghez, hogy aztán útitársával együtt bejárja a poklot. De míg megpróbáltatásai végén Dante megváltást nyert az Isteni színjátékban, Trier csak a Pokol történéseit emeli át munkájába. A mélységben Verge (Bruno Ganz) kalauzolja, kinek neve kísértetiesen hasonlít a költőéhez, Vergiliuséhoz. Kísérője és Jack párbeszédein keresztül ismerhetjük meg a pszichopata történetét, ami kvázi egy visszaemlékezés, hogy a film vége felé átlépjünk a jelen időbe, és megtudjuk, Verge egy bizonyos ponton csatlakozott Jackhez, akkor, mikor már minden határt átlépett, és abszolút a világ peremére sodródott. E pillanat előrevetítéseként is lehet értelmezni Verge alakját, hiszen neve angolul valaminek a szélét, határát jelenti.

Jack történetét lajtromként ábrázolja a rendező, 5 véletlenszerűen kiválasztott gyilkosságon keresztül enged betekintést az egyébként mérnök végzettségű gyilkos életútjába, kezdve attól, mikor először esett kísértésbe. Az öldöklésen és csonkításon túl célja, hogy telkén felépítse házát, hiszen igazi szenvedélye az építészet. Ezen alkotás, kreativitás és művészet iránti vágyát bűntetteiben is kiéli, válogatott kegyetlenségeket követ el, teremtésként gondol szörnyű tetteire. Gondolatait a képzőművészettel, vadászattal, borászattal, a rendszerekkel és még száz egyéb témával kapcsolatban beszélgetőtársával vitatja meg, aki mintegy számadásként tekint Jack vallomására.

A film első harmada öniróniával, groteszk humorral átitatott, és egy ilyen brutális témával párosítva ez igen szokatlan. Mégis, személy szerint kifejezetten jól mulattam, ha lehet ilyet mondani, és elgondolkodtatott, vajon helyes-e megmosolyogni az ilyen durva képsorokat.

Jack rejtett betegsége kivételesen jó táptalaja egy abszurd figura kivitelezésének, ehhez társul antiszociális személyiségzavara, ami egyszerre teszi elbűvölő hétköznapi emberré és egocentrikus manipulátorrá. Matt Dillon kifogástalanul adja át ezeket a jellemzőket, kihívás elé állítja a nézőket is vonzó intellektualitása és visszataszító viselkedése.

A hetvenes-nyolcvanas évek igen kritikus időszaknak számított Amerikában, a film helyszínén. Vietnámi háború, űrverseny, Watergate-botrány mind nagy hatással volt az emberekre, a polgárpukkasztás lett a trend, az évtized szlogenje, hogy „mindent lehet”. A militáns feminizmus és az emberi jogi mozgalmak utat törtek maguknak, a közvélemény pedig izgalommal és rettegéssel szólt a zodiákus gyilkosságokról, vagy épp az „Aranyállambeli Gyilkosról”. Nem meglepő tehát, hogy Trier is erre az időszakra datálta Jack „megszületését”.

Jack áldozatainak zöme nő, méghozzá a legkevésbé impozáns fajtából: szőke, buta, és idegesítő alakok, akiket olyan színésznők testesítenek meg, mint Uma Thurman, Siobhan Fallon Hogan és Riley Keough. Ezzel is csak rájátszik a rendező a róla szóló pletykákra, hiszen nem egyszer kiáltották ki nőgyűlölőnek. Ebben a történetben senkinek nem jut kegyes vagy visszafogott vég, nem csoda tehát, hogy a cannes-i vetítéshez hasonlóan a hazai moziból is kivonult egy-két ember.

Trier nem rejti véka alá politikai célzásait. Ha nem lenne elég a korábban idézett szöveg Trump pozíciója kapcsán, akkor filmjében megjeleníti Théodore Géricault Medúza tutaja című festményét. Az 1819 körül készült mű egy hajószerencsétlenségnek állít emléket, amely a kapitány hozzánemértése miatt következett be. Nem is lehetne ennél szebb utalás a vezetők inkompetenciájának bírálására.

Továbbá a világ ridegségét, közönyét is ábrázolja, hiszen áldozatai hiába kérnek segítséget – akár kiáltozással, akár konkrétan a rendőri szervektől –, senki nincs, aki komolyan venné a történteket, vagy érdeklődést mutatna irántuk. Jack évekig tevékenykedik úgy, hogy egy léleknek sem tűnik fel, ahogy furgonjával rendszeresen a hűtőházba tart, ahol a hullákat halmozza fel.

Mint Trier korábban felvetette, meglehet, ez volt az utolsó munkája, mivel „szarul van, és öregnek érzi magát ehhez”. Ha tényleg így lenne, e mű bizonyosan összefoglalója lehet életművének, hiszen a bevallottan kényszeres rendező jegyei és eszményei sokszor felismerhetők a dialógusokban és a szereplőkben, meghát nem átalkodott korábbi filmjeiből is bevágni egy-egy montázst, mintegy summázva pályáját.

A ház, amit Jack épített tipikusan az a film, amit érdemes lenne többször megnézni, feltéve, ha bírná az ember gyomra. A rituális gyerek- és nőgyilkosságokkal teletűzdelt, szó szerint a pokolba vezető utazás csattanója számomra a stáblista alatt megszólaló zene. Két és fél óra sokk után a végefőcím alatt úgy szakadt ki belőlem a nevetés, mint eddig ritkán. Egy apró geg, de briliáns feloldása a szorongásnak és megerősítője a korábban említett végtelenül bizarr humornak.

A filmről további érdekességeket a Mafab oldalán találsz.