Nem szemfényvesztés - LEGENDÁS ÁLLATOK-GRINDELWALD BŰNTETTEI (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-11-14 | Vászláv

Ha egy filmről már megjelenése pillanatában tudjuk, hogy egy épülő franchise alapkövének szánják, akkor az ember teljes joggal kezdhet el rettegni attól, hogy a moziélmény bizony nem lesz maradéktalan. Megkezdenek történetszálakat, melyeket nagyon sikerhajhász módon vágnak el vagy éppen megemlítenek karaktereket és nem győzik hangsúlyozni fontosságukat, miközben a cselekményben mégcsak meg se mutatják őket, hogy az órákon át való időkitöltésről ne is beszéljünk. De ezek az idegesítő apróságok mind eltörpülnek amellett, hogy a készítők sok esetben egy komplett epizódot szánnak felvezetésnek, így pedig expozícióhoz illően semmi érdemi tartalommal nem töltik fel a több órás játékidőt.

Minthogy napjainkban a franchise-ok aranykorát éljük, a közelmúltból több alkotás is ilyen alapon lett elkészítve (Hobbit, Bosszúállók 2, Batman VS Superman), ugyanakkor mégis, kevés volt olyan pofátlanul semmitmondó, ám sokat markoló, mint a 2016-os Legendás állatok és megfigyelésük. Kimondva-kimondatlanul átpakolta minden felelősségét a folytatásokra, ezzel pedig rettentő nehéz helyzetbe hozta azokat, különösen pedig A folytatást. A holnap startoló Grindelwald bűntettei azonban nemcsak, hogy képes volt megbirkózni a felfokozott elvárásokkal, de ki tudta javítani az előző részben elkövetett hibák nagy részét is, ezzel pedig ha nem is egy tökéletes, de egy minden ízében szórakoztató alkotás lett.

A cselekmény hat hónappal az előző rész után veszi fel  fonalát, mikoris a rettegett Grindelwald megszökik fogvatartóitól. Három hónappal később megtudjuk, hogy Párizsban készül valami óriási turpisságra, melyet hősünknek, Göthenek kellene megakadályoznia. Eközben visszatérnek sorban a régi szereplők, akik vagy az előző részben vagy pedig már a Harry Potterekben bemutatkoztak.

Habár a sztori elsőre nem tűnik sokkal komolyabbnak, mint elődjéé, ugyanakkor egy elképesztően jól megírt és felépített forgatókönyvet tett le ezúttal Rowling az asztalra, aki mintha meghallgatta volna az összes kritikát, melyet felróttak neki 2 évvel ezelőtt és próbálta volna a maximumot kihozni magából. Ez egyrészről sikerült is neki, ugyanis egy rengeteg szálon futó cselekményt mutat be, melyeken igyekszik megadni minden figurája mozgatórugóját és árnyalni azokat. Másrészről viszont ezzel egy olyan borzasztóan túlírt szkriptet kapunk, hogy bizonyos történetszálakon végigrohanunk, így pedig csak fél óra múltán csap az ember a homlokára, hogy „hűha, tényleg ez is benne volt”.

Félreértés ne essék, a karakterek tényleg jók lettek, akárcsak problémáik, mégis, ha ezeket már elkezdték volna felvezetni az első részben - ami konkrétan semmiről sem szólt -, akkor jóval sokkolóbban hatott volna több talány és megoldás is, melyek kibontására így alig maradt idő. Viszont ennek a túlírtságnak van egy törvényszerű, pozitív hozadéka, nevezetesen hogy egy percünk sincs unatkozni a film alatt. Végig dinamikus és pörgős, ugyanakkor sohasem primitív.
Szintén óriási pacsi, amiért ezúttal sikerült végre egy igazán varázslatos filmet csinálnia az utolsó négy Harry Pottert és az első Legendás állatokat is jegyző David Yatesnek, aki tényleg mindent megtett azért, hogy alkotása működjön. Ezúttal tényleg legendás állatokat és varázslatos lényeket mutatnak meg nekünk, melyek nemcsak azért vannak a történetben, hogy csakúgy legyenek, hanem van valós hozzáadott értékük a cselekményhez.

Viszont itt és most elérkeztem a Grindelwald bűntettei legfőbb és legnagyobb problémájához, amely valószínűleg az egész franchise legnagyobb hiányossága is egyben, azaz maga David Yates.
David Yates nem egy jó rendező. Mégcsak nem is egy jobb iparos, hanem maga a szürke középszerűség. Olyan, mint amikor valaki Busquet-set hasonlítja Xavihoz vagy Guy Ritchie-t Tarantinohoz. Azok a jelenetek, amelyek igazán nagyot üthetnének és ütnének is, egyszerűen csak jók, míg azok amelyek egyszerűen csak jók lennének, inkább az elmegy kategóriát erősítik. Ez az az univerzum, ahol minden, de szó szerint minden történet epikus, onnantól kezdve, hogy Harry-ék elmennek egy trollt levadászni a lánymosdóba, egészen addig, amíg bájitaltan vizsgára tanulnak. Ez azért is különösen fájó, mert míg Yates a Harry Potter filmeket készítette, ez sohasem volt probléma, viszont mintha az elmúlt években személyiséget, vagy legalábbis személyiségjegyeket váltott volna, ezzel pedig az epikusnak születő történeteket, leamortizálja egy közepes Marvel-film színvonalára. Egyszerűen hiába szórakoztatott végig a Grindelwald bűntettei, ha végig csak arra tudtam gondolni, hogy „aha, ez jó, de így és így lehetett volna jobb is”.

Anno elképesztően nagy visszhangja volt annak, hogy Johnny Depp kapta a főfőfőgonosz Gellert Grindelwald szerepét. Aztán miután megláthattuk 2 évvel ezelőtt, hogy milyen stílust is képzeltek el a karakter köré, rögtön mindenki lecsillapodott. Mind Depp fizimiskája, mind pedig megjelenése baromi erősre sikeredett, mellyel félig már fel is tudták építeni a karakter mitológiáját. Kár, hogy ahhoz, hogy valami igazán emlékezetes legyen, nagyobbat kellett volna alakítania. Jó, nem leszek igazságtalan, Johnny Depp jó Grindelwaldnak. Jól adja elő az amúgy igencsak erősre megírt monológjait, kellemesen hátborzongatóan ripacskodik és minden lehetősége megvan hozzá, hogy egy filmtörténeti jelentőségű rosszfiúvá váljon. Mégis, ez így egyelőre még kevés, akárcsak Jude Law, aki ide inkább csak haknizni ugrott be, semmint egy komoly szerepet eljátszani. Amikor van, akkor jó, örülünk, amikor nincs, akkor meg nem hiányzik. Látszik, hogy vele is későbbre terveznek inkább és itt még nem akarták ellőni a puskaport.

Az előző részből megismert karakterek közül a többség hozza azt, amit a Legendás állatok és megfigyelésük alapján az ember vár. Göthe Salmander karaktere még mindig kisfiúsan elveszett, míg Jacob Kowalskit (tudjátok, ő a mugli) továbbra sem lehet nem imádni. Érdekes, hogy ezúttal a Goldstein nővérek közül Tinát picit háttérbe szorítják, míg Queenie-nek megmutatják egy másik oldalát is. Ez határozottan jót tesz a filmnek és a folytatást is méginkább váróssá teszi.

Habár nagyon sok probléma van a forgatókönyv túlírtságától kezdve egészen a közepes rendezésig, mégis ott dobog az a szív a Grindelwald bűntetteiben, mely miatt anno megszerettük a Potter-kalandokat, és amiért el tudtuk viselni a Legendás állatokat. Érződik rajta a szeretet, az odafigyelés és a törődés. Ezeket a filmeket tényleg olyan emberek készítik, akik a szívükön viselik a széria sorsát, és akik igyekeznek a maximumot beleadva dolgozni azon, hogy alkotásuk a lehető legjobb legyen. Ez pedig azt a hatalmat adja meg ennek a filmnek is, amely Dumbledore szerint a legerősebb, a világon: a szeretet.

További érdekességek a film Mafab adatlapján!

kiemelt kép: hdqwalls.com további képek: IMDb