Arachnománia – PÓKEMBER: IRÁNY A PÓKVERZUM (2018) kritika

Premier kritikák | 2018-12-10 | Faragó Tamás

Batman és Superman mellett Pókember az egyik legnépszerűbb és legismertebb szuperhős a világon. A Marvel legnagyobb húzóneve, viszont a két korábbi köpenyes igazságosztóval szemben a népszerűségét nem a kora, hanem a karaktere adja. Batman kimaxolta az emberi tűrőképesség határait, így jóval többé vált mint egy sima halandó, Superman meg konkrétan egy istenszerű lény, velük szemben pedig ott van a póksrác, aki hiába erős és gyors tele van gondokkal és frusztrációkkal. Az iskolában rendszeresen megalázzák, a szerelmi élete tele van összetört szívekkel és tragédiákkal, felnőttként pedig, hiába volt csodagyerek, nem sikerült normális karriert építenie. A sok pofon ellenére Peter Parker  mégis mindig felveszi a maszkot és védi az ártatlanokat, mindezt úgy, hogy élvezi, ezzel ez ellentmondásosan emberi karakterrel pedig igazán könnyen tudtak azonosulni az olvasók világszerte. Nem véletlen, hogy a Sony Pictures nehezen engedi el a hálószövőt és idén decemberre meg is támadta a mozivásznakat egy igazán különleges rajzfilmmel.

Miles Morales egy tehetséges New York-i tinédzser, habár nem szeretne az lenni. Imádja a zenét, szívesen lóg a menő nagybátyjával és ügyesen graffitizik, szeret egyszerűen élni. Egyik nap viszont megcsípi a legendás pók és minden megváltozik. Találkozik Pókemberrel, aki életét adja egy küldetésben, de előtte megesketi Milest, hogy átveszi a helyét. Ez után egyre furcsább dolgok történnek, hiszen a halott Peter Parker ismét megjelenik, sőt egyre több és furább Pókember tűnik fel a fiú körül. Együtt próbálják helyre tenni a dolgokat és megállítani a Vezért, őrült tervének végrehajtásában.

A filmet jegyző rendező trióból nem igazán lehet kiemelni senkit, viszont a forgatókönyv írójára tekintve már felkapjuk a fejünket. Phil Lord olyan filmekért felelős mint a Derült égből fasírt, a 21 Jump Street és a Lego-kaland. Az ő munkássága érződik legjobban a filmen, habár hasonló koncepcióval készült már képregény Spider-Verse címmel, de azt hiába készítette Dan Slott, aki egy igazán tehetséges író, meg sem közelíti a film színvonalát. A képregénynél érezni lehetet, hogy az ötlet kifujt annyiban, hogy legyen sok Pókember, mert az megdobja az eladásokat, ezzel szemben ebben az alkotásban érezni a szívet is és persze Lord nagyszerű humorát.

Miles Morales főszereplővé tétele nagyszerű ötlet volt. Őt Brian Michael Bendis (Jessica Jones, Powers) alkotta meg a Marvel Ultimate univerzumába, ahol átvette Peter Parker helyét annak halála után. Ez akkor egy igazán merész lépés volt és a rajongók is kétkedve fogadták, de idővel Morales igen népszerűvé vált. Szerencsére nem egy újabb Parkert kapunk a személyében, mégsem válik idegenné a figura. Ugyanolyan sebezhető és egyszerű srácnak hat, mint az első hálószövő és ennek az érzékeltetése teljes mértékben Lord érdeme.

A forgatókönyv sziporkázik, nagyszerűek a párbeszédek nagyon jól bemutatják a főbb karaktereket. Sajnos ez az okos jellemábrázolás kimerül a két főszereplőben, vagyis Miles és az idős Peter Parkerében, de a többiekre se lehet panasz. A mellékszereplők hiába vannak karikatúra szerűen bemutatva mégis felkeltik az érdeklődést és nem lógnak ki a történetből. A legérdekesebb számomra a főgonoszként feltűnő Vezér, akitől eléggé távol áll az a típusú világ pusztító terv, amire készül, mégis sikerült nagyon okosan bemutatni a motivációit amitől máris hitelessé válik a karakter. Sajnos a többi rosszfiúról ez nem mondható el, ők megmaradnak egyszerű „fogdmegeknek”, de ez a mozi rövidsége miatt elnézhető. Habár a történet nem túl erős, ide ennyi pont elegendő, a drámai tetőpontok működnek, a film humora pedig kicsiknek és nagyoknak is egyaránt szórakoztató. A Deadpool óta mainstreammé vált metahumor pedig sokkal természetesebben illeszkedik a film egységébe, mint a nagyszájú zsoldos esetében. A különböző popkulturális utalásokat azok is megértik akik nem tartoznak a fanatikus rajongók közé.

A film látványára szintén nem lehet panasz. A 3D-s animációra ráhúzott 2D, különleges képregényes hatást kelt, így az egész egy a Lego Kalandhoz hasonló stop-motion hatást kelt. Először kicsit szokatlan ez a darabos mozgás, de a látványos, aprólékosan kidolgozott hátterek és a dinamikus akciók gyorsan elfeledtetik az ellentmondásos hatást. A filmet még megspékelik szövegbuborékokkal és hangutánzó szavakkal amik még jobban megdobogtatják egy képregényrajongó szívét. Az iszonyatos látványorgia és a pörgős történetvezetés pedig egyáltalán nem fárasztó a legkisebbek is könnyedén tudják követni az eseményeket.

A film zenéi pedig fantasztikusak. Az egyik legváltozatosabb és legjobban összeválogatott zenei hátteret hallhatjuk a mozi alatt. Modern hipp-hopp muzsikák sokkal jobban illenek ebbe a közegbe, mint egy másik fekete főszereplős szuperhősfilmbe, ami szintén idén debütált.

A Pókember: Irány a Pókverzum az idei év egyik legjobb moziélménye, egy igazi családi film, ami egyaránt szórakoztató a gyerekeknek és a felnőtteknek is. Habár az üzenet kicsit sablonos és néha szájbarágós, mindenképp kimagaslik egyedi látványvilágával és nagyszerű forgatókönyvével. A szuperhősfilmek szerelmeseinek kötelező darab.   

Még több érdekesség találsz a film Mafab oldalán ide kattintva.