Darwin-díjas – RAGADOZÓ VÁROSOK (2018) kritika

Premier kritikák | 2019-01-03 | Faragó Tamás

2001-ben indult útjára Philip Reeve a steampunkot és a posztapokaliptikus sci-fit ötvöző ifjúsági regénysorozata, a Ragadozó Városok. Habár a sikerre kicsit várni kellett, a mostanra már hétkötetesre bővült sorozat meghozta az elismerést az írónak. A szériára Peter Jackson is felfigyelt és meg is szerezte a filmjogokat. Sajnos a rendezést nem tudta magára vállalni, de producerként végigkísérte a mű alakulását. A direktori székbe barátja, Christian Rivers ült, akinek ez volt az első filmje, előtte főként storyboardokat készített. Sajnos ez a végeredményen meg is látszik.

Az emberiség végül csak megcsinálta, sikeresen elpusztította a civilizációt. A megmaradtak egy új életmódot találtak ki, hatalmas mozgó városokban vadásznak kisebb túlélők után. A londoni Tom összefut a szökevény Hesterrel, akivel gyorsan távozni kényszerülnek a nagyvárosból, ahová persze mindketten szeretnének visszajutni.

A Ragadozó Városok egyik legnagyobb hibája az elpuskázott lehetőség. Lehetett volna egy új franchise izgalmas nyitódarabja, helyette egy idegesítő kliséhalmot kaptunk. Tele van a film kiszámítható fordulatokkal és kidolgozatlan karakterekkel. Habár én nem olvastam a könyvet, a kritikusok és az olvasók visszajelzései alapján a nem túl erős párbeszédek és szereplők ott is jellemzőek. Szomorú, hogy a forgatókönyvért felelős páros Fran Walsh és Philippa Boyens - akiknek amúgy besegített maga Jackson is- tényleg képesek voltak ezt kiadni a kezük közül.

A forgatókönyvírók az egyik leglustább megoldást választották, ahelyett, hogy a cselekményből és a karakterek számából vettek volna kicsit vissza a főszereplők javára, inkább úgy mutatnak be mindenkit, hogy elmondatják egy másik szereplővel, mit kell tudni róla. Szóval a filmben minden második párbeszéd egy természetellenes expozícióhalmaz. Körülbelül így kezdődhet egy beszélgetés a Ragadozó Városok világában két régi barát között:

„Szia Karcsi Salakszentmotorosról. Mi van veled te, akinek ötös lett a rajz érettségije és az apja a világ legjobb vonatkerék pumpálója?!”

A másik nagyon idegesítő momentum: a világépítés. Persze nem kell mindent egyből ellőni, hogy legyen kraft a folytatásra, mikor azonban a múlt szerves részét képezi az aktuális eseményeknek, akkor bizony elég idegesítő, hogy semmi konkrét nem derül ki, holott a labdákat egymás után dobálják felfelé. Cserébe azért egyértelmű dolgokat kimondanak, hátha amőbák is nézik a filmet.

A karakterek egysíkúságáról már esett pár szó, ami viszont külön kiemelendő a két főszereplő. Nem arról van szó, hogy konkrétan rosszak, hiszen ennyire felületesen megírt személyiségekből még egy Christian Bale se tudott volna többet kihozni, inkább az, hogy mennyire nincs köztük kémia. Ez leginkább azért zavaró, mivel végig kell néznünk, ahogy egymásba szeretnek. Annyira élvezetes mintha egy főzős műsort néznénk és örülnünk kéne a két kígyóuborkának, hogy a végén egy salátába kerültek.

Persze a film nem végtelenül rossz. A látvány nagyon szép, a világ, a jelmezek és a díszletek nagyon kidolgozottak. Az akciók egész izgalmasan vannak megcsinálva, egészen addig, míg közelharcra nem kerül a sor, mert akkor elkezdik szétvágni a jeleneteket, hogy eltakarják a színészek sutaságát és így követhetetlenné válik az egész.

A Ragadozó Városok az idei év egyik legnagyobb csalódása. Iszonyatosan sok potenciál volt benne és sokkal nagyobb odafigyeléssel igazán eredeti darab lehetett volna, ami csúcsragadozóként kiemelkedik a többi young adult filmadaptáció közül, helyette inkább belefulladt a közönyösség pocsolyájába, mint oly sok hasonló darab a műfajon belül.

További érdekességeket a Mafab oldalán találtok a filmről!