A leleményes dugárus – A CSEMPÉSZ (2018) kritika

Premier kritikák | 2019-01-13 | Ben Palmer

Clint Eastwood immáron több mint 60 éve tartó pályafutást tudhat magáénak és azon kevesek egyike Hollywoodban – meg úgy egyébként a filmtörténetben – aki legalább olyan jelentős szerepet vállalt a 20. századi mozi alakulásában, mint az új évezredében. Másodvonalas filmek mellékszereplőjéből lett először a klasszikus spagetti westernek emblematikus figurája, hogy aztán ő maga is alkothasson a kamera másik oldalán, majd az idő múlásával lassan, de biztosan legendává váljon. A veterán színész és rendező tavasszal 89 éves lesz, mégis aktívan dolgozik napjainkban is, ám A párizsi vonat kínos blamája után ráfért az öregre egy kis siker élmény. Eastwood legújabb rendezése bár érdekes alapötleten alapult, mégis a legtöbbek számára azért lehetett csalogató, mert hosszú évek után újra főszerepet vállalt saját maga által készített filmjében a direktori munkálatok mellett. A csempész ezért ideálisnak ígérkezett arra, hogy Clint bácsi akár méltó módon búcsúztassa a mozivásznat egy általa is pedzegetett visszavonulás esetén, ám a film végeztével arra a következtetésre juthat a néző, hogy amit látott az alkalmas is volt erre a feladatra, meg nem is. Hogy mire is gondolok? Kritikámból kiderül, jó szórakozást kívánok hozzá!

Hol volt, hol nem volt élt egy Earl Stone nevű öreg kertész a vidéken, ki ha olyan gondos odafigyeléssel kezelte volna családi életét, mint szeretett azáleáit, talán nem jut neki időskorára az egyedüllét. Hiába számított rocksztárnak Earl a virágtermesztők között, a korral való haladás hiánya nála is kiütközött, mire pedig észbekapott volna, hamar nincstelenné vált az öreg róka. Mit tehet ilyenkor az ember fia, ha nem marad neki huncut vasa, és el is határolódik tőle a család a színe java? A megoldás egy latin-amerikai férfi „angyali” képében érkezik, ki munkát ajánl, Earl pedig csak a lehetőségre éhezik, hamar bele is tanul a csempészet fortélyába, hogy aztán arra eszméljen rá, már lassan nem tudja mit csináljon jó dolgába. Ám a „tata” nevű dugárus egyre nagyobb neve miatt hamar a DEA célkeresztjében találja magát, ám ez nem szegi kedvét csempészünknek, ki újdonsült munkáját műveli tovább. A hosszú utak és a játékidő alatt, bizony tanulság nélkül a néző sem marad: miszerint a karrier fontos, de az ember pénzért időt nem vehet, így ha évtizedek után eszünkbe jut, hogy nekünk egy család is az életünk részét képezi, jelenjük meg végre otthon egy pár napra, hisz ez minden hibánkat jóvá teszi.

Igen, nagyjából ilyen mesékre hajazó történettel rendelkezik az öreg legújabb rendezése, mely szépen végig is zongorázik a klasszikus felemelkedés-bukás vonalon, az utat jó sok klisével kikövezve és a történetet jó adag amerikai szentimentalizmussal átitatva, mely már osztályrésze lassan Eastwood minden rendezésének, Az amerikai mesterlövész óta.

Persze ettől még nem feltétlenül kell beszélnünk egy rossz filmről, nincs is szó ilyesmiről, csak a sztori az, mely rém bugyutára sikeredett, vagy inkább pontosabb úgy fogalmazni, hogy amatőrre, abszolút biztonsági játékot alkalmazván a siker érdekében. Mire is gondolok itt legfőképpen? Számomra az izgalom mindennemű hiánya látványosan rányomta a bélyegét az alkotásra, hiszen gyakorlatilag a krimi szál nem is érvényesül a két órás játékidő során. A hatóságok szerepe a filmben kimerül abban, hogy hol itt, hol ott ülnek össze, hogy sokadik alkalommal is meggyőzzék a vezetőséget arról, hogy kapjanak még egy esélyt az ügy felgöngyölítésére – megannyi sikertelen próbálkozás után – ám a megoldást nagyban elősegítené, ha ügynökeink esetleg nyomoznának is. A forgatókönyv a legolcsóbb húzással áll elő és alkalmazza a megfélemlített, priuszos beépített embert, aki tanúvédelemért cserébe szállítja is az információt, ám minden olyan zökkenőmentesen megy, hogy az teljesen felborítja az ember realitás érzékét, ráadásul ezáltal az izgalomfaktor is odalesz.

Másrészt a film borzasztó rosszul bánik a karakter drámával és egyáltalán nincs íve, vagy előzménye bizonyos eseményeknek. Ez leginkább akkor tetten érhető, mikor Earl családi életének bonyodalmát igyekeztek megoldani az alkotók, de a szereplők annyira felszínesre lettek megírva, hogy az utálatuk kimerül abban, hogy ha megjelenik az öreg és leül melléjük az unokája diplomaosztóján, akkor fogják magukat és… elülnek. Wow? Komolyan? Persze aztán egy váratlan tragédia miatt csak hazaesik a vén lókötő és kiderül, hogy mégis van szíve, ez pedig annyira sokkolja a családot, hogy nagy hirtelen meg is bocsátanak neki.

Ne értsetek félre, én szeretni akartam ezt a mozit, nagyon is, de annyira banális volt sokszor, amit láttam, hogy egyszerűen nem mehet el az ember mellette szó nélkül. Ez a szájbarágós tanulság esetén a legfájdalmasabb, ami még ráadásul nem is kifejezetten eredeti, az út pedig odáig teljesen méltatlan.

A nagy szerencséje a filmnek, hogy lett szíve, ami azért menti a gyengébb pillanatokat, amikből valljuk be, akad bőven, valamint a humor is nagyon jól működik. Továbbá az is elvehetetlen az alkotástól, hogy van egy-két szívfacsaró momentuma, csak a sztori kiszámíthatósága miatt egyáltalán nem érnek minket felkészületlenül a látottak. Kár, mert egy kicsit bátrabb megvalósítás által és egy jobb szkripttel akár egy Gran Torino 2 is készülhetett volna, ám Eastwood nem akart a régi recepttől elszakadni és bár ezúttal is bizonyos esetekben ez javára válik a filmnek, ám a legtöbben már inkább árt neki. Egy kicsit azt benyomást keltette A csempész, hogy elfáradt a veterán rendező napjainkra és ma már képtelen azt a dinamikát vagy őserőt belecsempészni munkáiba, mint a Nincs bocsánat!, a Titokzatos folyó vagy a Millió dolláros bébi idején, ahol még nagyon is ittuk Eastwood tanításait, ám mostanra a szentimentalizmuson kívül más nem maradt meg ezen tényezőkből.

Azért, hogy ne teljesen rossz szájízzel zárjuk az értékelést, akad még egy-két pozitívuma a műnek, a fentebb említetteken kívül, például a nagyszerű zene, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szeretni tudjuk a filmet, valamint az, – és talán ez az egyetlen újdonság is A csempészben – hogy először láthatjuk az öreg színészt egy esendő karakter bőrébe bújni. Több mint 60 éves pályafutás van emögött az ember mögött, aki mindig a pimasz, szigorú és karizmatikus figurák mestere volt – főleg öreg korára – ám ebben az alkotásban azt láthatjuk, hogy Earl Stone lazasága ellenére is esendő és valójában szenved önmagától, ám mégis próbálja élvezni az életet, míg végül rá nem ébred arra, hogy az a boldogság, amire vágyik valójában pénzen nem megvehető.

Összességében azt mondhatom, hogy Eastwood rajongók tehetnek a filmmel egy próbát, hiszen azért a forgatókönyv gyengeségei ellenére is jó volt újra a mozivásznon látni az öreget, kár, hogy mindezt nem egy kiemelkedő alkotás keretein belül tehettük meg. Lehet szeretni A csempészt, sőt még élvezni is, ám fájó a tény, hogy mennyire méltatlan ez a mozi Eastwood nevéhez, ez pedig úgy gondolom minden nemű kifejtés nélkül egy olyan érv a filmmel szemben, ami miatt nem tudunk nem keserű szájízzel tekinteni a végeredményre.

További információkat a filmről a Mafab oldalán találhattok!