Szilánk a szívben - ÜVEG (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-01-15 | Turner

Nem szeretünk hinni az előzetes kritikáknak, mondván: „Hiszem, ha látom.”. Ennek ellenére mégis hagy bennünk nyomot – még akaratlanul is – a szóbeszéd, ami egy-egy film hazai megjelenése előtt eljut hozzánk. Hasonlóan jártam én is az Üveggel, noha bennem már a Széttörve is hagyott némi hiányt, így mikor megláttam a külföldi kritikusok által adott pontokat, nem kifejezetten voltam meglepve.

Persze megvártam, hogy a saját tapasztalataim rácáfolnak-e a negatív hangokra, de sajnálatos módon nem. Adott a szituáció, miszerint három főszereplőnket összegyűjti egy pszichiáter, akinek hivatása fókuszában olyan betegek kezelése áll, akik szuperhősnek képzelik magukat. Három napja van, hogy jobb belátásra bírja őket, és elhitesse velük, semmi természetfeletti nincs bennük. Közben pedig a Szörny, Üveg és Dunn egymást kergetik, meg persze a háttérben meghúzódó rejtélyes szálak is napvilágra kerülnek.

Ezen leírás alapján nem is várhatunk semmit, csak a bevált formulát: expozíció, bonyodalom, megoldás. Bár az alapkonfliktus megteremtése még némileg jelen volt az előzetesben, számomra már akkor is hiányzott a hook, vagyis az a kapocs, ami beránt és amitől mindent eldobva rohanok majd a moziba január 17-én. Közel két óra játékidő alatt sem lettem okosabb.

A sebezhetetlennél kifejezetten értékeltem, hogy olyan adottságokkal ruházták fel a szereplőket, amelyek abszolút életszerűek és Shyamalan nem akarta semmihez sem hasonlítgatni. Sokkal inkább személyes és családi dráma volt, mint természetfeletti képességekkel megáldott kisemberek nagy tetteit bemutató blockbuster. Úgy tűnik, őt is utolérte az ipar és a nézők elvárási, ezt a Széttöve túlmisztifikált vége és az Üveg teljes egésze is mutatja. A Marvel a hőseivel és univerzumával valami olyat tett le, amit mindenki utánozni akar.

Épp ezért érdekes Mr. Glass motivációja. Míg a doki (Sarah Paulson) végig azon van, hogy kiverje a fejükből tévképzeteiket, a tolószékes zseni pont az ellenkezőjén dolgozik, hátulról mozgatva a szálakat akarja rávenni Kevint és Dunnt, hogy higgyenek magukban. Pont úgy hangzik, mint egy képregény. És ezt nem csak én mondom, a film jórésze ennek szenteli idejét, hogy szóvá tegye, mennyire valóságosak a képregények, és mennyire képregényszerű a valóság. Beleértve a kiszámíthatóságot is. Márpedig, ha előre tudjuk, mi lesz a végkifejlett, egyrészt nem is izgulunk, másrészt elvárnám, hogy nem hull mindenki beletörődve a saját kardjába, hanem magát meghazudtolva vesz egy éles fordulatot a szüzsé. Már egy napja kijöttem a teremből, de még mindig várom. Emiatt, hogy egyfajta bírálatként lehet tekinteni a bevált formulák említésére, és amiatt, hogy ezzel nem kezdtek semmit, nem egyszer azt gondoltam, a rendező mindezt szatírának szánta. Metanarratívának kezdetleges és felesleges, hiszen a posztmodern kultúra tősgyökeres részévé vált a képregényszféra, és már az is konyít hozzá valamicskét, aki amúgy elhatárolódik tőle. A film meg csak a felszínt kapargatja ezzel kapcsolatban.

Nem éreztem katarzist, de még csak egy erős bossfightot sem kaptam, mert megalapozatlannak éreztem az összecsapást. Dunn el akarja kapni a Szörnyet, mert az embereket bántott, a Szörny meg meg akar küzdeni a Sebezhetetlennel, hogy lássa le tudja győzni. Ez az erőfitogtatás közel sem elég kielégítő, hogy lekössön és érdekeljen, mi lesz a végkimenetel. Főként, hogy a másik egytucat személyisége Kevinnek nem pártolja az összecsapást, tehát Dunnból együttérzést kellett volna kiváltson, ha már ő mindenki házőrzője. És mert a gyengédség és őszinte szeretet mindent legyőz, merthogy Anya Taylor-Joy-nak is kellett adni egy kis szerepet.

Kifogásolható még a Sarah Paulson által képviselt árnyékszervezet mottója, miszerint azért törtek e három különös ember életére, mert ha egyikük létezik, következésképp annak ellenpólusa is meg fog jelenni. Újabb képregényes fogás. A doktornő elmondása szerint, közösségük se nem jó, se nem rossz, csak szeretnék fenntartani az egyensúlyt a világban. Márpedig tevékenységük jószándéka – meg módszereik – igencsak kifogásolhatók, a filmben számomra abszolút negatív szektaként lettek kiemelve. Akkor ezen gondolatmenetet követve nekik is kell, hogy legyen ellentettjük, nem? Különben nincs egyensúly. Ésszerűbb lett volna talán feloszlani, és visszaáll a világ rendje.

De hogy a formai elemekre is áttérjünk, Shyamalan hiába bűvészkedik az árnyalatokkal, ha a mondanivalójuk nem összeegyeztethető a hozzájuk társított karakterekkel. Az erős színhasználat már a plakátokon is hangsúlyos volt, elmondása szerint a szereplők hitének mértékét szimbolizálják. Amikor hisznek a képregényvilágban, felerősödnek a színek, mikor megrendülnek, fakóbbá válik a kép. Azt is mondta, a Szörny számára azért választotta az okkert, mert ez a hinduizmusra és a buddhista szertartási köpenyre emlékeztet, és ő úgy tekint a figurára, mint prédikátorra, megmentőre. Nem bántam volna, ha ezt szóval vagy tettel meg is erősíti James McAvoy, mivel akármennyire sulykolja belénk, hogy a gyengék megmentője, valamiért nem tudtam neki elhinni. Talán mert halomra gyilkolta a tinilányokat és vértől csöpögő szájjal grasszált a plafonon.

Továbbá nem egy funkciótlan gépállást/gépmozgást véltem felfedezni, ahol csak azt éreztem, az volt a cél, ne mindig statikusból vegyél fel a snittet. Ennél jóval zavaróbb volt viszont az objektív-szubjektív kameraváltás, amiből akadt bőven, de inkább volt zavaró, mintsem bele tudtam volna képzelni magam valamelyik színész helyébe. Talán, ha érzelmileg jobban be tudtam volna vonódni, ez sem lett volna ilyen feltűnő. De még egy jeleneten belül sem volt konzekvens, hogy mi is a néző szerepe, ki-be ugráltunk a képből, ami számomra teljesen elidegenítő hatással volt.

Szegény McAvoy részemről kicsit átesett a ló túloldalára, de a mértéktartás erényét a rendezőnek is a figyelmébe ajánlanám. Kevin további személyiségei nem kifejezetten vitték előre a cselekményt, kvázi felsorolás szintjén maradtak, ami ebben a formában viszont felesleges, hiszen egy egész előzményt szenteltek neki. Az epizódok nem építették sem a feszültséget, sem a jellemeket, inkább voltak haszontalanok, mint leíróak, mivel már mindenkit jól ismerünk, volt rá két filmünk. Új érzelmi indíttatástól és konfliktustól mentesek.

Érdemes azon is elmélázni, miért épp az Üveg címet kapta az összefoglaló rész. Samuel L. Jackson kulcsfontosságú karakterként kellett volna, hogy jelen legyen, ez valamennyire el is mondható róla, de azért elmarad a nagy megdöbbenés. Spoiler-veszély miatt csak gondolatébresztőként hagyom itt ezt a mondatot.

Látható, bőven lehet hibát találni a filmben, ami thrillerként/misztikus drámaként/horrorként is lett aposztrofálva, de igazából egyik sem. M. Night Shyamalan minden jó filmjére jut két kifejezetten gyenge, ez a hektikusság pedig szépen lassan kiöli az emberből a türelmet. Én azért még várok.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.