Jégre téve - DERMESZTŐ HAJSZA (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-02-21 | Juhász Péter

Hans Petter Moland azon szerencsés rendezők közé tartozik, akinek filmjét felfedezte magának Hollywood és máris remake-t készítettek belőle. A különbség annyi a manapság megszokott újrákhoz képest, hogy a skandináv direktor az új hazában is maga dirigálhatta Kraftidioten című 2014-es nagy sikerű filmjének adaptációját. Ami viszont működik Európa berkein belül, nem biztos, hogy ugyanígy átjön az USA változatban is.

Az alaptörténet szerint Nels Coxman egyszerű hómunkás, kisvárosában az év polgára kitüntető címmel csendesen éldegél családjával, amíg egy nap fiát holtan nem találják. Az összetört apa nekiindul és felkutatja, majd kőkemény bosszút áll fia gyilkosain, csakhogy minden egyes áldozattal egyre kacifántosabbra fordul az ügy így hamarosan óriási káosz veszi körül a kisvárosiakat és az ádáz rosszfiúkat egyaránt.

Mindezzel nem is lenne gond, tekintve Liam Neeson utóbbi 10 évét, mint akcióhős éli. A probléma azzal van, hogy amit a skandináv filmek estében megszerettünk, az a kifinomult stílus, egyszerűen nem működik amerikai köntösben.

Liam Neeson viccesre vett ámokfutása ezáltal kellemetlen jelenetekkel, nevetségesen blőd poénokkal és rettentően bárgyún megvalósított utánérzésben tündököl a vásznon.  Érdekes döntés, hogy alig pár évvel egy sikeres eredeti után a rendező meglovagolva a sikert, átülteti Amerikának filmjét. Persze az anyagiak nagy vonzerővel bírnak, számomra kissé mégis elkeserítő mennyire nem tudja befogadni odaát a világ az európai filmeket. Sorra készülnek a remake-ek az elmúlt évtizedek legjobb itteni filmjeiből és egyértelmű, hogy képtelenség azt az eredeti ízt hozni a feldolgozásokkal. Helyette kapunk, kapnak egy lebutított, eredeti környezetéből kiszakított fércművet, mint azt az Életrevalók vagy az Engedj be! esetén is megtapasztalhattuk.

A Dermesztő hajsza is ebbe bukik bele. A koncepciónak megfelelően snittről-snittre átültetett jelenetekben most nem Stellan Skarsgardot látjuk, hanem az Elrabolva óta alaposan az akció műfajba ragadt, és valljuk be egyre erőltetettebb Liam Neesont, akitől már mondhatni megszokhattuk a féktelen gyilkológép szerepét (pedig micsoda remek Schindler volt hajdanán). Neeson itt is önmaga, a karakterhez azonban kellett volna valami plusz, ami a skandináv ízvilághoz sokkal közelebb áll. A film első 5 perce után ugyanis megindul Moland sajátos felfogású akciófilmbe ültetett szűrreális víziója, amiben mindenki egy kicsit ütődött, vagy extrémen túltolt jellemét tekintve. Neeson azonban tökéletesen sablonos alakításával erősen kilóg ebből a miliőből. Tőle egy a korábbi sémáknak megfelelő mozit vártam, itt azonban az idiótábbnál-idiótább, szarkasztikus felhanggal megvalósított párbeszédek és cselekedetek útvesztőjébe keveredve tör elszántan előre több-kevesebb sikerrel.

Motivációi, tetteinek visszhangja és minden, ami a cselekmény alatt szemünk elé tárul olyannyira hiteltelen és hihetetlen, hogy amíg az eredetiben magától értetődően elfogadod ezeket itt egyre jobban feszengve ülsz a székben csendes kínodban. Mikor a közönség a teremben felnevet hallhatóan attól, mert egyszerűen nem hiszi el, hogy tényleg azt látta, amit roppant mód átértékelődik benned az egész film. Az összes szereplő a filmben ütődött, ami érthető az eredeti ismeretében, csak az USA verzióban ezek miatt a jelenetek, a párbeszédek és a gegek kínosan rosszul jönnek ki. Képtelenebbnél-képtelenebb mondatok hagyják el az emberek száját, a rendőrség és a rosszfiúk hada valamint tetteik, mint valami fogyatékos hadsereg elmebeteg kaszabolása zúdul a nézőre, kerekedő szemeket okozva a közönség soraiban.

Elhiszem én, hogy ez a lényeg benne, a sztori sava-borsa, de akkor csak én éreztem roppant kényelmetlenül magam a film egésze alatt? Végig az járt fejemben, ez most tényleg ennyire rossz, hogy már az szinte jó, vagy szimplán nem sikerült befogadni a dolgot.

Idővel aztán elengedtem magam én is és rádöbbentem a kísérlet, amibe a rendező belevitt lassan, de biztosan ebben a változatban is működőképes. Annyi elmebeteg pillanat után egyszerűen nem lehet nem mosolyra fakadni ugyanis. Annyira groteszk az egész, hogy első kényszeres ellenállásomat és csodálkozásomat végül lassan teljesen felülírta ez a vértől és elmeroggyant párbeszédektől hemzsegő celluloid löket.

Nem tudom azt mondani, hogy nagyon jó lenne a végeredmény sajnos. Erősen középszerbe fullad a dolog, köszönhetően a fentebb vázolt okoknak. Ami talán mégis megér egy misét a film groteszk szürrealizmusa, de szigorúan csak akkor, ha nem akarjuk megismerni az eredetit!

Liam Neeson állítólag ezzel a filmmel végleg búcsút intett akciófilmes időszakának, aminek speciel én nagyon örülök, mert egy ideje már keservesen néztem a neves színész ezen műfajban tett - elég hosszúra nyúlt - látogatásának végtermékeit. Hiába szólt egykor nagyot az Elrabolva, lassan brutális érdektelenségbe fulladt a színészre húzott, rendre ismétlődő karakterére épülő filmek sorozata. Ami pedig az éppen aktuális botrányt illeti a film promóciója alatt adott interjú kapcsán, úgy hiszem, nem Liam Neesont minősíti…

További részletek a filmről a Mafab oldalán olvashatók!

Kiemelt és további képek: IMDb