Sokat markol, keveset fog – PÁNCÉLBA ZÁRT SZELLEM (2017) kritika

Premier kritikák | 2017-04-02 | Faragó Tamás

Siro Maszamune korszakalkotó képregénye a Kodaku Kidotai, 1989-től 1990-ig futott és 91ben megért egy gyűjteményes kiadást. Az alkotás a maga idejében is túlmutatott a korszak és a műfaj határain. Egyszerre volt vagány cyberpunk környezetbe ültetett akció orgia és okosan (néha pedig ironikusan) végiggondolt hardcore sci-fi.

Az 1995-ös, Oshi Marmoru által rendezett rajzfilm feldolgozás, már más oldaláról közelíti meg a témát. Egy sokkal filozófikusabb történetté formálja az alapot, melyben a keresztényi jelképek és a meditatív hangulat ugyanúgy megtalálja a helyét, mint a technokrata világkép és a vérgőzös akció. A Kagylóba zárt szellem nemzetközi sikere, melynek köszönhetően a manga, az USA-ban is megjelenhetett (habár kőkeményen cenzúrázottan) ennek a filmnek köszönhető.

Hollywood már régóta fente a fogát egy filmváltozatra, de nem merték elkapkodni.  Ahhoz, hogy a látvány és a történet is megfelelően klappoljon, mindezt úgy hogy a rajongók se vonuljanak fel vasvillákkal a stúdió elé, nagyon elővigyázatosnak kelet lenniük.

A sztori első nézésre követi az eredetit. Van nekünk egy Őrnagyunk (Scarlett Johansson) aki a Daisuke Aramaki (Takeshi Kitano) által vezetett rendőrségi kommandónak a 9-es részlegnek a tagja.
Hősnőnk másik érdekessége, hogy egy baleset következtében az életveszélyesen megsérült és az épségben maradt agyát átültették egy szintetikus testbe. A film elején egy rejtélyes hacker hajt végre támadásokat az Őrnagyot is megmentő Hanka Robotika vezetői és tudósai ellen. Hősnőnk az egyik társa Batou (Pilou Asbæk) segítségével próbálja elfogni a tettest, de ahogy halad előre a nyomozás rájön, hogy egy nagyobb összeesküvés áll a háttérben.

Idáig még azt is lehetne mondani, hogy apró eltérések kivételével, majdnem megegyezik a történet a ’95-ös verzióval. Viszont ahogy haladunk előre és egyre mélyebbre kerülünk, rájöhetünk, hogy teljesen mást kaptunk.

Mielőtt bárki félreértené a Páncélba zárt Szellem nem egy rossz film, csak nehéz úgy írni róla, hogy elvonatkoztassak az animetől, mivel ez egyértelműen annak a remakeje.
Látvány szempontjából egész egyszerűen lenyűgöző. Fantasztikus az, amit Rupert Sanders rendező letett az asztalra. A direktor vizuális látásmódja tökéletesen adja a cyberpunk hangulatot. Sokkal erőteljesebb a technokrata világ, mint ami a rajzfilmben volt. Nagyon részlet gazdag és eredeti. Az akciók dinamikusak és látványosak, szerencsére nincsenek is annyira széjjel vágva, mint az manapság divatos.  
A zene tökéletesen illeszkedik a látottakhoz. Clint Mansell jó szokásához híven profi munkát végzett.

A színészekre szintén nem lehet panasz. Scarlett Johansson nagyszerű. A szinte érzelemmentes Őrnagynak még a mozgása is robotszerű. Nagyon figyelt arra, hogy egy az embernél már jóval többé váló lény benyomását keltse és ez profin sikerül is.
Takeshi Kitanot pedig mindig öröm látni a vásznon. A fazon a megtestesült nagybetűs FŐNÖK. Egyszerre szigorú és baromi laza. Az, hogy Ő az egyetlen karakter, aki végig japánul beszél a filmben pedig még jobban hozzátesz a tekintélyéhez.
Pilou Asbæk által megformált Batou pedig olyan mintha az eredeti kapott volna egy testet. Megjelenésében és stílusában is tökéletesen hozza a morcos, sok csatát megjárt, de mégis érző szívű „óriást”.

Juliette Binoche karaktere viszont semmi újat nem tesz hozzá az összképhez, inkább csak arra jó, hogy megismerjük a háttértörténetet. Minden mondata egy expozíció.  
Michael Pitt által játszott Kuze pedig annyira sablonos lett, hogy több szót nem is érdemel.

Szóval van egy vagány és szép látványvilágú akció sci-fi, pár kisebb buktatóval amit viszont sok jó színész kompenzál. Akkor mégis mi a baj?
A történet. Ott viszont nagy bajok vannak. Itt a hangsúly az Őrnagy múltján van. Az háttérben futó összeesküvés mozgatórugója pont az ő létrejötte, ami elsőre lehetne egy jó gondolat, de mindezt egy borzasztó sablonos ezerszer látott Robotzsarut idéző tematikára húzzák rá. Az egész annyira „hálívúdias” amennyire csak lehet. Semmi fordulattal vagy meglepetéssel nem szolgál a film, ami nem lenne baj, hiszen a rajzfilmben sem a csavarok adták az egész esszenciáját. Viszont ott nem is kapott szerepet a karakterek háttere, mivel ezt egy nagyon mély filozófiával kompenzálták.

A kérdések, melyek ott felmerülnek, hogy hol kezdődik a gép és hol az ember, hogy mik a korlátok melyeket átlépve a lélek számít-e még, vagy igazán a testet elhagyva teljesedik ki, hogy mennyire tarthatjuk kordában azt amit mi magunk alkotunk, egyáltalán jogunk van-e hozzá?! Na, ezek egy része fel sem merül és ami igen, az is csak felületesen épp egy lepkefingnyit van érintve.

Az egész emberiséget befolyásoló univerzális kérdések eltűnnek és amik maradnak, azok beleolvadnak egy szimpla, szuperhős eredetsztoriba.
Nem kapunk így mást, mint egy jól összerakott filmet mely a cyberpunknak csak a cyber részét teljesíti, a punk az teljesen eltűnik. Hardcore scifi dráma helyett csak egy látványos akciófilmet. Amit viszont nagyon jó nézni és izgalmas érzés elmerülni a világában, de a végén csak hiányérzet marad. Olyan, mint mikor kivágjuk a fenyőt karácsonyra. Feldíszítjük és gyönyörködünk benne, de igazából csak addig szép, míg ott áll a szoba közepén. Élet viszont már nincsen benne. Miután pedig levettük a díszeket kidobjuk és elfelejtjük.

Mindenképp érdemes megnézni, mert látványos és remek szórakozást nyújt, de ha ennél többet is akarunk, mondjuk egy kicsit gondolkodni, tovább látni az egészen, akkor érdemes megnézni az eredetit is.