Éjféli karnevál - EKSZTÁZIS (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-04-11 | Turner

Argentína legbotrányosabb kortárs rendezője, Gaspar Noé újabb 18-as karikás filmmel rukkolt elő. Nem csoda, lételeme a megbotránkoztatás, a provokáció, védjegye a nyers stílus, szóval mostani, táncosok „önfeledt” mulatását bemutató drogos víziója is másfél órányi tömény és felkavaró élményt nyújt.

Noé legújabb művét leginkább a 2009-es Enter the Voidhoz lehetne hasonlítani, ha az életművében keresnénk párhuzamokat. Bár a játékidővel sokkal feszesebben bánt, az Eksztázist ugyanúgy jellemzik az élénk, vibráló színészek, a hosszú snittek, a pislogást imitáló pillanatnyi blendék, a monoton elektronikus zenék és az a letargia, ami a látszólag vidám sokszínűségből végső soron mégis ránk telepedik.

Elsőként a film szereplői mutatkoznak be egy képernyőn keresztül, de ami a kis jellemrajzoknál is érdekesebb, az a televíziót körülvevő polcon sorakozó filmek és könyvek. Találunk utalást Fritz Langra, a Taxisofőrre, a Sóhajokra, és Az andalúziai kutyára, is, amik előrevetítik, milyen frusztrált hangulatra, nyugtalanító képsorokra és zavaros történésekre számítsunk. Fizikai és verbális erőszakra, naturalizmusra, számtalanszor obszcén események sorára váltottunk jegyet.

Húzónévként jelen van Sofia Boutella, aki táncosnői múltját már a Street Dance 2-ben kamatoztatni tudta. Ezzel szemben Noé legújabb látomásában ezt az oldalát hangsúlyozzák legkevésbé, holott a film erősen a mozgás művészetére fókuszál. Ez azonban a nem az algériai színésznő hibája, sokkal inkább a többi szereplőt dicséri. Olyan összhangban dolgoznak együtt, ami erőn felüli koncentrációt igényel, ugyanis a film java része egyetlen snittből áll. Embert próbáló feladat koordinálni, de elvégezni is egy ennyire összetett mozgássort, hiszen rengeteg gyakorlást és erőn felüli koncentrációt igényel. Elsősorban nem is a táncokra vonatkozik ez, hanem a film cselekményének koreográfiájára. Azon túl, hogy megszakítás nélkül kell felvenni a jelenetet, a kamera mindig egy-egy szereplőhöz szegődik, pár pillanatig vagy percig az ő útját követjük, ilyen technikánál pedig az időzítés kardinális kérdés.

Rengeteg jelenetet vagy képet felső gépállásból láthatunk, ami remekül visszaadja a koreográfia által kirajzolt geometriákat, csakúgy mint a plakáton. A film végkifejletekor szintén felülről fényképezve láthatjuk a szereplők sorsainak beteljesülését ábrázoló felvételeket, ami – tortúrájukat látva – csak megerősíti bennünk az érzést, hogy a jelenlévők egymáshoz viszonyítva (is) jelentéktelenek és elveszettek.

De nem csak technikailag, hanem pszichológiájában is rendkívül figyelemreméltó Noé alkotása. Roppant megragadó, ahogy bemutatja a csoportlélektant, a csordaszellemet, hogy hogyan változik meg gyökeresen az emberi viselkedés egy vélt vagy valós bonyodalom során. Különösen kiélezett a helyzet, ha önkívületükben össze is vannak zárva. Végig jellemző az impulzivitás, még akkor is, mikor a film az egyének társaikkal szembeni megváltozott viszonyait prezentálja, és hogy ki hogyan reagál és dolgozza fel a súlyos stresszhelyzetet.

Hosszú órákig velünk maradnak még az Eksztázis során látott rémképek, személyes tragédiák, és csodás kompozíciók, de a lüktető, egysíkú zene és a hipnotikus hatású, ezerszínű stroboszkóp lesz, ami nem enged minket felébredni a tragikus mámorból.

További információkat a filmről a Mafab oldalán találsz.