A gödör titkai - A GYERMEK (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-05-23 | Turner

A gyermek – eredeti címén The Hole in the Ground – már nevével és plakátjával is kissé félrevezető. A „gyerekmegszállós” horrorok táborát erősíti, az angol cím azonban sokkal kifejezőbb, ellenben nem spoileresebb. Az ír rendező, Lee Cronin leginkább rövidfilmekben volt jártas, ám első nagyjátékfilmje bíztató kezdésnek bizonyult.

Sarah és fia, Chris új házba költöznek, jó horrorhoz mérten az erdő közepére. A fák között azonban egy hatalmas gödörre lelnek, ami folyamatos mozgásban van. Úgy viselkedik, mint egy organikus lény, megállás nélkül nyeli el a földet, mélyéről pedig vérfagyasztó hangok törnek fel. Egy nap Chris kis időre eltűnik, de az incidens után már valami nagyon nem stimmel vele.

Eddig a cselekmény nem hangzik túl egyedinek, mégis vannak a filmnek olyan jegyei, amik ha szükségszerűen nem is emelik ki a tömegből, de mindenképp előnyére válik a többi olcsó riogatással szemben.

Ilyen például a színhasználat. Feltétlenül meg kell említenem, milyen gondosan ügyeltek az árnyalatokra, tekintve a tájat, a díszleteket vagy a ruhákat. Túlnyomó részt a barna tónusait alkalmazták, ami melegsége miatt megnyugtatólag hat. Végig a régi besárgult, megkopott fényképekre lehet asszociálni tőle, amitől folyton az az érzésünk támad, hogy valaki emlékeit nézzük. Ez a fajta nosztalgikus idill izgalmasan áll szemben a film műfajával, tekintve, hogy a fesztültségre és a rettegésre vágyók igényeit szeretnék kielégíteni.

A tájleíró képsorok fantasztikus szépek, egy-egy nagytotál önmagában, fotóként is megállná a helyét, amit órákig lehetne csodálni. Már az elején kapunk az erdőben futó útról egy fordított állású verziót is, aminek megfejtése mindenki szabad képzettársítási képességére van bízva.

Külön öröm, hogy kevés kivétellel nem esik a jumpscare csapdájába. Csak elhiteti a nézőjével, hogy történni fog valami, a suspense pedig sokkal jobban illik ehhez a lassú folyású, nem szétvágott, vintázs stílushoz. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne jó dinamikája a filmnek, pont az emberek elöl elvonult, békességre vágyók lendületéhez igazítják a snitthosszakat és az események láncolatának tempóját is. Képes konstans fenntartani az érdeklődést, majd minden zenei felvezetés és visszatartott információ után hagyja, hogy ne teljesüljön be a várt instant szívroham.

Az anyát játszó Seána Kerslake tipikus szomszéd lány fajta, aki remekül adja elő a szerető családanyát és a kétségbeesett, saját elmeállapotában sem biztos nőt, hogy aztán kezébe vegye az irányítást, és minden habitus jól áll neki. James Quinn Markey a kisfiút alakítja, aki szintén ügyesen változik átlagos kiskölyökből zsenge pszichopatává.

Számomra a megoldás nem volt kielégítő. Megtudjuk, mi az az ellenséges erő, ami rabul ejtette Christ, de ha a film egészében sikeresen használták a sejtetés erejét, véleményem szerint kár volt formát adni az addig ismeretlennek. Továbbá a terebélyes árokkal csak közvetve kezdtek valamit, holott előtte több utalás volt rá, hogy különleges vonzereje van, ami rabul ejt.

A lezárás is kicsit túl lett húzva, legalább két olyan pont volt, ahol vége lehetett volna a filmnek. Egy nyitott befejezés jobban passzolt volna hozzá.

Összességében a közelmúlt felhozatalából (Kedvencek temetője, A gyászoló asszony átka) kiviláglik, még ha nem is váltja meg a világot. Annak, aki nyomasztó élményre vágyik, nem fog csalódást okozni.

 

További információkat a filmről a Mafab oldalán találsz.

Képek forrása: IMDb