Bűnök és bűnhődések – MAMI (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-05-31 | Ben Palmer

Blumhouse. A stúdió, mely ugyanúgy termelője a meglepetés horroroknak, mint ömlesztő tégelye a tucat szemeteknek. Viszont ennek a minőségbeli ingadozásnak van egy igazán komoly pozitívuma is, mégpedig az, hogy sosem tudhatod, mikor készül náluk elsőre nem feltétlenül izgalmasnak ígérkező koncepcióból remekmű, így gyakorlatilag bármilyen cím is jelenik meg a nevük alatt, azt biztos nem fogja érdektelenség fogadni. Valahogy így voltam legújabb üdvöskéjükkel is, a Mami című pszicho-thrillerrel, mely annak ellenére képes volt megmozgatni, hogy se nem túl eredetinek nem ígérkezett, se nem elég komolyan vehetőnek. Mégis a kedvcsináló megnézése után ott maradt az emberben a kisördög, hogy ezt bizony látni kell. Na, de vajon sikerül-e az alkotásnak jól lakatnia a nézőt, ha már az étvágyat meghozta magához? Írásomból kiderül.

Sztorink főhőse egy antiszociális középkorú nő, Sue Ann (Octavia Spencer), aki egyik nap kutyasétáltatás közben botlik bele néhány fiatalba. A nagyszájú tinédzserek - mivel fiatalkorúak – megkérik a nőt, hogy az vásároljon be nekik piából annak érdekében, hogy csaphassanak egy görbe estét, főszereplőnk pedig kis kéretés után enged is az ifjú titánok akaratának, akik ekkor még nem is sejthetik, hogy milyen pszichopatát szabadítottak magukra Sue Ann személyében.

Nos, haladjunk akkor szép sorjában. A Mami című film játékideje 100 perc sincs, tehát gyakorlatilag bő másfél óra, mégis a sztori első két harmadában szó szerint szinte semmi se történik. Csupán bulizások, néhány flashback jelenet, bár igazából az utolsón kívül nem jutunk előrébb egyikkel se a történetben (tipikus időhúzó snittek voltak ezek), néhány random haláleset, egy kis gore a végén, és már jön is a stáblista. Igen, ennyire érdektelen ez az alkotás, és talán ez a szó írja le a legjobban az összképet. Továbbá nemhogy horrornak, de még thrillernek is édes kevés lett a végeredmény, a történet húzósabb jelenetei vagy teljesen értelmezhetetlenek, vagy pedig pofátlanul öncélúak. Miután megnéztem a Mamit, nekem őszintén az a benyomásom támadt, hogy a készítőknek volt egy jó alapötletük arra, hogy megalkotnának egy ilyen komplex karaktert, aki a diákévei alatt szerzett sérelmei és az örökös kirekesztettség miatt előbb szociopatává, majd a későbbiekben pszichopatává válik, az öntudatra ébredés után pedig bosszút áll élete megkeserítőin, ám ezen kívül minden mást nagyon nyögvenyelősen sikerült megszülni. Mondhatni mikor már igazán érdekessé kezdtek válni az események és végre bejött a képbe a gore faktor, akkor hirtelen véget vetettek az alkotók az alapkonfliktusnak, így hiába várt a kiéhezett néző a végsőkig, hogy végre enni kapjon, sajnos éhesen kellett távoznia a vetítőteremből.

Ritkán megyek bele ennyire részletesen abba, hogy kik is készítették az adott mozit, de Tate Taylor (rendező)-Scott Lands (forgatókönyvíró) párosa valami olyan vállalhatatlanul gyenge munkát hozott össze, hogy őszintén csodálkozom azon, hogy a film után a néző tömeg nem rohant vissza a mozikasszákhoz vérengzések közepette, azért, hogy visszaköveteljék a jegyárat, amiért szó szerint meglopták őket a készítők. A Mami ugyanis nem képes a horror rajongókat kiszolgálni, thrillernek túl komolytalan és logikátlan, fekete komédiának pedig borzasztóan komolyan veszi magát, így minden szempontból elbukik. Nem is tudom, hogy azon voltam felháborodva jobban, hogy mennyire két dimenziós minden karakter (a főszereplő kivételével), vagy inkább azon, hogy mennyire agyzsibbasztó a legtöbb párbeszéd. Aláírom, hogy a tinédzsereknek tényleg vannak fárasztó elmélkedéseik, de a fiatalabb szereplők megszólalásait már inkább volt fájdalmas hallgatni, mint jópofát vágni hozzá.

Az egyetlen értékelhető darabja ennek a nagyon rozsdás és nagyon akadozó gépezeteknek, az a főszereplőt alakító Octavia Spencer, aki Oscar-díjasként és többszörös jelöltként bizonyíthatta a nagyérdemű számára, hogy bizony nem a bőre színe miatt érdemelte ki az arany szobrocskát. Sőt, nyugodt szívvel kimerem mondani, hogy borzasztó nagyot emelkedett a színvonal, amikor csak megjelent a vásznon, és bár tőle kellene tartanunk a szinapszis szerint, mégis azon fogjuk kapni magunkat, hogy alig várjuk, hogy lehentelhesse a kis mocskokat Sue Anne, akik ugyanolyan szemét módon használták ki és dobták el, mint anno azok szülei. Nem is tudok igazából magyarázatot arra, hogy sikerült ilyen jól összerakni egy ennyire működőképes pszichopatát, mikor minden más félrement a filmben. Mindenestre az tagadhatatlan, hogy Octavia Spencer vastagon hozzájárult ahhoz, hogy ez a mozi nézhető legyen az elejétől a végéig és ne merüljön totális unalomba a sztori még idő előtt.

Azt meg már csak mellékesen, hogy technikai szempontból se igazán képvisel túl jó minőséget az alkotás, hiszen pocsék a vágás, atmoszféra szinte egyáltalán nincs, egyes snittek mintha el is vesztek volna két jelenetek között és borzasztó az is, mennyire nincs ok-okozati kapocs a visszaemlékezések és a jelen idő történései között.

Összegzésül. Bár meg volt benne a lehetőség, hogy nagyot szóljon, vagy legalább egy korrekt kis horror móka legyen, mégis azt kell mondanom, hogy a Mami minden ízében kihagyott ziccer, egy nagyon ígéretes főszereplővel az élen, aki sajnos így csak elpazarolt lehetőség maradt. Egyszer persze tehet vele egy próbát az ember, de nem igen hiszem, hogy hálás lesz azért az életéből elszalasztott másfél óráért, amit erre a förtelemre szánt végül.

További érdekességeket a filmről a Mafab oldalán találtok!