Az élet bölcsője – I AM MOTHER (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-06-20 | Ben Palmer

A Netflix bár sorozatgyártás terén simán felnőtt a nagy rivális HBO szolgáltatóhoz az elmúlt években, valahogy a filmes projektjeiről ez nem volt elmondható. Kifejezetten meredeknek mondható az a minőségi ingadozás, ami a céget jellemzi ilyen téren, hiszen ugyanúgy találni értékes gyöngyszemeket gyártmányaik között, - amiket sirathatunk, hogy elkerülték a nagyvásznat – mint ahogy beleszaladhatunk egy-egy enyhén szólva is rosszabb darabba (sajnos ez a jellemzőbb). Az I Am Mother esetében azonban már messziről látszott, hogy egy jóval kifinomultabb projekt érkezik, még úgyis, hogy a rendezést, valamint a forgatókönyvet is elsőfilmes szakember jegyzi, és ha maga a film nem is váltotta meg végül a világot, mégse mondható kudarcnak az elkészülte, a témából adódó nagy vállalás ellenére se.

Történetünk főszereplője a nemes egyszerűséggel Anya (Rose Byrne) névre keresztelt mesterséges intelligencia, kinek feladata, hogy az új világ számára teremtsen életet egy biztonságos bunker mélyén. Az emberiségnek ugyanis vége, legalábbis minden erre utal. Ezért a magasztos céllal felvértezett robot meg is kezdi kicsiben a humánumok következő generációjának kinevelését, és elsőként egy kislányt kezd el dédelgetni, hogy az általa nyert tapasztalatainak köszönhetően a legtökéletesebb példányokkal népesítse be a későbbiekben a Földet. Ez az első gyermek pedig a Lány (Clara Rugaard) névre hallgatva kezd növekedni, tanulni, érezni mesterséges anyja mellett, aki állítja, hogy az emberek által teremtett világ odafent megszűnt ismert formájában létezni. Ám a helyzet akkor kezd bonyolódni, mikor a kinti világból a bunkerbe kerül egy titokzatos idegen (Hilary Swank), aki elég sok ellentmondásba keveredik a gépezettel, ennek következtében pedig Lányhoz hasonlóan a nézőben is megfogalmazódik a kérdés: kinek higgyünk?

A poszt-apokaliptikus filmek legtöbbje mindig megkövetel egyfajta értelmi és egyben érzelmi intelligenciát a nézőjétől, főleg, ha a tematika magját a sci-fi műfaj adja, és nincs ez másképpen az I Am Mother esetében sem. A minimalista látványvilággal felvértezett klausztrofóbb kamaradrámaként indító történet csordogál is lassan a maga medrében, miközben érzelmileg igen erős és kifinomult jeleneteknek lehetünk szemtanúi. A meditatív hangulatot és az ismeretlenség nyugalmát a készítők akkor törik meg, mikor behozzák a képbe a már fentebb is említett Swank karakterét, aki már puszta létezésével igencsak felkavarja az állóvizet. Persze egyfajta alapfeszültség már a koncepcióból kiindulva megvan, hiszen mégiscsak ahogy cseperedik a naivitását a végletekig megőrző, de növekvő kíváncsiságát egyre kevésbé elnyomni képes lány, úgy hozzá hasonlóan a nézőt is egyre jobban foglalkoztatja, hogy mivé is lett a világ a bunkerben töltött évek alatt, ám ez a helyzet Swank által megformált idegen megjelenésével válik igazán hangsúlyossá.

Nagyon jól oldották meg a készítők, hogy a feszültség a végletekig adagolódjon a játékidő során, és sikerült remek szereplőket írnia Michael Lord Greenek, aki megfelelően árnyalt minden karaktert, így leszámítva a kislányt, se a gépanyában, sem pedig az idegenben nem lehetünk biztosak, hogy igazat mond-e. A zsánerhez tartozó elemeket is igen okosan használja fel a film, köszönhetően a rendező Grant Sputorenak, aki nem elégedett meg ezek klisés használatával, igyekezett egy kis újszerűséget belevinni a jól bejáratott sablonokba. A hiba azonban itt kezd megjelenni a gépezetben, ugyanis, ahogy bonyolódik a sztori, úgy bukkan fel egyre több logikátlanság is, - amikbe nem mennék bele részletesebben, mert nem rontanám senki számára az élményt – valamint a túlságosan kiszámíthatóra sikeredett végkifejlet se tesz jót a nagy egésznek, amit a túlzottan nyilvánvaló utalások miatt tettek katarzis mentessé. Ez persze betudható az alkotó páros rutintalanságának, akik járják a maguk útját és ki-kibontogatják az elképzelésüket a teremtés, a poszt-apokaliptikus világ utáni ismeretlenségből fakadó bizonytalanság, valamint a szülői felelősségvállalás tematikájában, azonban nem mernek teljesen elrugaszkodni a jól bejáratott kliséelemektől.

Utóbbi tulajdonképpen azért fájó kifejezetten, mert bár az I Am Mother egy okos és érzékeny sci-fi lett, de nem akar olyan magaslatokba emelkedni, hogy a néző ne tudja felfogni a látottakat (mint pl. az Expedíció), valamint nem mer annyira érzékeny és bensőséges lenni, hogy az esetlegesen megfeküdje az ember gyomrát (mint pl. az Ex Machina vagy A nő). A végkifejletben így a meglepetés elmarad, de az addig tartó út is néha lehetne sokkal érzelmesebb, tapintatosabb, valamint mikor végre műfajt vált a film, és megható kamaradrámából feszült pszicho-horrorrá vedlik át, akkor se maxolja ki lehetőségeit teljesen, így a borzongás és a torokszorító izgalom helyett csupán a székünkben való kényelmetlen fészkelődéssel kell beérnünk.

Sputore moziját mégis megmenti az ígéretes szárnypróbálgatás mellett egy másik tényező is, mégpedig a színészek és azok játéka. Hilary Swank túlzás nélkül állíthatom, hogy a Millió dolláros bébi óta nem játszott ilyen erősen, egyértelműen ő a húzónév a gárdában – mégiscsak két Oscar-díjat tudhat magáénak – játékával nagyszerűen egyensúlyoz a gyanakvásra okot adó, de ugyanakkor esendően paranoiás idegen bőrében, mely kettőséget igen sokáig képes is fenntartani a néző számára. Clara Rugaard pedig annak ellenére játszik nagyon éretten, hogy ez az első mozis főszerep a pályafutásában. Bár – valószínűleg fiatal korából adódóan – néha érezhető a rutintalanság alakításában, mégis felnőtt a feladathoz, hogy megállja a helyét a nála jóval tapasztaltabb Swank mellett, az ő figurája is a végsőkig izgalmas tudott maradni a játékidő során. Nagy jövő állhat még ezelőtt a lány előtt. Anyát pedig hiába egy férfi (Luke Hawker) kelti életre testben, – merthogy nem CGI elemről van szó a robot esetében sem, hanem egy megépített kosztümről – hangját pedig a mindig bájos Alison Brie adja, kettejük párosa mégis tökéletesen összehangolt. Mikor arra van szükség Hawker kifinomult mozdulatokkal teszi őszintén gondoskodóvá a gépezetet, ám ha éppen az ellenkezőjére, akkor Rose Byrne tesz róla csupán hangjával „színészkedve’’, hogy az egyik pillanatban még érzelmes jellemű Anya egy szempillantás alatt vérfagyasztó, mégis hidegvérű veszélyforrássá váljon. Ezt a fajta lélektelenséget pedig nem lehetett egyszerű megjeleníteni, főleg úgy, hogy testileg nem adhatta magát a produkcióhoz, így az ő teljesítménye külön főhajtást érdemel.

Összegzésként. Sputore rendezése egy okos és érzelmes sci-fi lett, aminek legnagyobb hibája, hogy nem mer elrugaszkodni a zsánert jellemző jól bejáratott elemektől, ez a bátortalanság pedig, valamint a történet második felében felbukkanó egyre több logikátlanság valamelyest azért ront az élményen, illetve túlzottan kiszámíthatóvá teszi a végkifejletet. Viszont ezen tények ellenére is mindenképpen ajánlott megtekintésre a Netflix legújabb üdvöskéje, főleg azok számára, akik a sci-fi introvertáltabb oldalába szerelmesedtek bele a műfajjal való első találkozásuk idején, mert nincs szó arról, hogy egy rossz alkotás lenne az I Am Mother, csak fájóan biztonsági.

További érdekességeket a filmről a Mafab oldalán találtok!