Egy út véget ér, egy másik elkezdődik – TOY STORY 4 (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-06-23 | Ben Palmer

A Pixar céget, illetve a nevük alatt elkészült animációs műveket, úgy gondolom nincs az a filmrajongó, akinek be kellene mutatni, hiszen a stúdió majd minden egyes egész estés alkotása remekmű lett az évek előrehaladtával, ezt a sort pedig csupán egy-egy gyengébb darab törte meg a későbbiekben, de azok is igazából csak Pixar mércével adtak kevesebbet a nagyérdeműnek. Ám még az ugráló lámpás cégen belül is van egy egészséges hierarchia, melynek csúcsán örökösen a Toy Story franchise állt, nem véletlenül. A széria mindhárom részének érett gondolatokat és emocionális pillanatokat köszönhettünk, mely fejezetekben a gyermeki környezet ellenére is olyan, nagyon is felnőtteket megcélzó témák kerültek terítékre, mint a féltékenység, az önmeghatározás, vagy éppen az elmúlás, illetve feledés veszélye. A három filmmel sikerült egy kerek egész trilógiát alkotni, ezért érthető módon nehéz volt elképzelni, hogy is lehetne folytatni egy ennyire lezárt sztorit, ám jött a Disney-Pixar páros, és az előzetes aggodalmak ellenére leszállították nekünk a franchise negyedik darabját, melyet - bármennyire is tartottunk tőle - szívünk legmélyén úgy gondolom azért mégis csak vártunk. De vajon megérte-e ismételten elővenni kedvenc játékfiguráinkat? Írásunkból kiderül!

A sztori nagyjából ott veszi fel a fonalat (egy apró visszatekintést leszámítva), ahol a harmadiké véget ért, így kedvenc játékhőseinknek immáron Andytől Bonniehoz átkerülve kell helyt álljanak a mindennapokban, ám ez nem mindenki számára hoz megnyugvást. Kedvenc rongyseriffünk, Woody felett ugyanis úgy tűnik alaposan eljárt az idő, egyre többször marad a szekrény mélyén porosodva a kinőtt játékok társaságban, ráadásul többé már barátai felett sincs irányítása, így egyre kevésbé érzi azt, hogy jó helyre került szeretett gazdáját maga mögött hagyva. Azonban Bonnie is cseperedik, megkezdi első napjait az iskolai előképzőben, mely miatt a kicsi lányt számos félelem fogja el. Ráadásul egyik kedvencét se viheti magával az új helyre, míg aztán nem készít egy új játszótársat szemétből, hogy az szórakoztassa a továbbiakban, ennek köszönhetően pedig kapunk egy új szereplőt, Vilit, a műanyag villaemberkét, aki eredetéből adódóan életre kelése utána nem igazán van tisztában azzal, hogy mi is lenne létezésének értelme a nagyvilágban. Emiatt számos alkalommal próbálja maga mögött hagyni újdonsült gazdáját a szabadság reményében Vili, ám természetesen a mindig lelkiismeretes Woody nem hagyhatja ezt annyiban, és szárnyai alá veszi az új szerzeményt, hogy kettejük között aztán egy egészen bájos apa-fia kapcsolat alakuljon ki, mely szituáció garantálja a jó poénokat és megható pillanatokat a későbbiekben.

A lényeget mindjárt a legelején leszögezném, úgyis ez fogja legtöbbeteket foglalkoztatni, igen a Pixar negyedik alkalommal is megcsinálta, és a Toy Story harmadik része óta nem készített ilyen jó folytatást, egyik alkotásuknak sem. A film viszont ennek ellenére se kerülhette el, hogy elnyerje a „legjobb, egyben legfeleslegesebb folytatások” titulust, még akkor is, ha létjogosultságát azért több, mint kielégítő magyarázattal sikerült megindokolnia.

Nos, ha azt nézzük, hogy a negyedik részt egy, az egészestés mozik terén teljesen újonc rendező dirigálta le, akkor már-már bravúrnak nevezhető az, hogy erre az új fejezetre sem fogyott ki a szuflából a széria, és hozta a jól megszokott minőséget – mondhatni már-már rutinszerűséggel – ami miatt egykoron beleszerettünk ebbe a világba. Viszont, talán pont emiatt a tényező miatt nem fog túlzottan sok újdonságot se tartogatni nekünk a negyedik játékkaland, hiszen azok a jól bejáratott poénok, illetve momentumok köszönnek vissza a Toy Story 4-ből, melyek a korábbi trilógia állandó szériatartozékaiként újra és újra visszatértek, hol jobban, hol kevésbé jobban működve. A történet is kiszámíthatóbb végkifejletbe torkollik, mint a nagy elődök esetében (főleg a visszaemlékezés fényében), emiatt a katarzis is elmarad, ám szerencsére ez az aprócska negatívum nem válik a dramaturgia kárára.

Nem akarok igazságtalan lenni. A negyedik résznek túlságosan magasra volt téve a léc a trilógia záró darabjával, mely élőszereplős filmeket megszégyenítve adott kielégítő lezárást, így túlszárnyalni azt lehetetlen volt és nem is sikerült. Viszont az mindenképpen dicsérendő, hogy a Toy Story örökségéhez hű és egyben méltó darabot köszönthetünk az új fejezet személyében is, ami nem csak humorában őrizte meg a franchise sajátosságait és báját, de mentalitásában is abszolút helytáll az elődök mellett. A kiszámítható történet mellett azért mondanivalójában még mindig képes újat mondani a film, most éppen a szülői felelősségvállalásról, amelyről természetesen a lehető legérettebben fejti ki gondolatait ez a rész is, ám mindezt egyre kevésbé teszi gyermekbarát módon. Bár a Toy Story 4 önmagában is megállja a helyét, azok a rajongók se maradnak hoppon, akik már lassan 25 éve követik Woodyék kalandjait, így számos érzelmes pillanat például a visszaemlékezéseknek és a nosztalgiának köszönhető.

Azonban, amit még mindig nagyon jól tudnak a Pixarnál, az a karakterábrázolás. Ebből leginkább az új szereplők profitálnak – a régiek érthető okokból háttérbe szorulnak ezúttal – így például az új antagonista szerepében is, egy olyan szereplőt kapunk, az antikváriumot már nagyon unó Gabby Gabby személyében, akivel inkább tudunk azonosulni, mintsem megvetnénk azt. A motivációja teljesen érthető, és ahogyan szépen lassan kibontásra kerül a karaktere egy csapásra esendővé is válik az a néző számára, ő volt talán az egyik legkellemesebb meglepetése a negyedik felvonásnak. Ám a két újdonsült „comic relief” plüssfigurára, valamint a megfelelési kényszer miatt igen csak komoly komplexusokban szenvedő Duke DeBumm megjelenésére se lehet egy szavunk se. Nem elég, hogy jól felépített, összetett személyiséget kaptak mindannyian, de még a legtöbb poént is nekik köszönhetjük. Na és akkor itt van még régi-új szereplő Bo Peep, aki végre érdemi szereplője lett a történéseknek, és akiből az évek elteltével egy igazi egyedülálló és cool amazont faragtak, amivel egészen biztos vagyok benne, hogy a „metoo mizériára” is reflektálták a készítők, ám szerencsére mindezt nem arcpirítóan tolakodóan tették, csupán kifinomultan, érzékletesen. 

Összességében tehát elmondható, hogy a Pixar másodjára is lezárta azt a frachiseot, amit már egyszer úgy tűnt, hogy befejezett, ám ezúttal mindezt úgy tette, hogy nyitva hagyta a lehetőséget egy esetleges ötödik résznek, ám ha ebből lesz is valami, abban biztosak lehetünk, hogy nem a közel jövőben kerül rá sor. A Toy Story 4 érzelmes, szerethető, tanulságos lett, ugyanúgy, mint az elődei, igaz sok újdonsággal nem szolgál, és a jól bevált recepttől se igazán határolódik el, de miért is tenné, ameddig sikerül az elvárt minőségben szállítania érett mondanivalóját újra és újra. (Stáblistás jeleneteken ott maradni!)

További érdekességeket a filmről a Mafab oldalán találtok!