Megcsalt megcsalók – KETTŐS ÉLETEK (2018) kritika

Premier kritikák | 2019-07-28 | Ben Palmer

Kis hazánkban valamiért a forgalmazók előszeretettel hozzák be válogatás nélkül a gall filmtermés jobb és kevésbé jobb darabjait egyaránt. A legtöbb esetben fejünket foghatjuk, hogy mégis ki láthatott fantáziát bizonyos filmekben, vagy ugyan kinek lehetett igénye egy-egy fájóan kínos francia vígjátékra, ám a Kettős életek más előszéllel érkezett meg a magyarországi vetítőtermekbe. A film ugyanis Velencei Nemzetközi Filmfesztivál király kategóriájában mutatkozott be a magyar felmenőkkel rendelkező Olivier Assayas rendezésében, melyben húzónévnek ráadásul sikerült megnyerni nem kisebb nevet, mint az Oscar-díjas Juliette Binoche-ot.

Assayas munkája már címében sem árul zsákbamacskát, nem véletlenül lett Kettős életek a cím, ugyanis szó szerint erről van szó, hogy minden szereplőnknek van egy másik élete (viszonya) saját kapcsolata mellett.

Adott nekünk Alain (Guillame Canet), aki jól menő üzletembert alakit, megnyerő kisugárzással, míg felesége Selena (Juliette Binoche), egy boldogtalan színésznő, aki sosem jutott el a nagyvászonig, csupán egy francia tévésorozat állandó szereplője. Azonban itt van még nekünk Léonard is (Vincent Macaigne), aki író, és éppen új könyvét próbálja kiadatni Alain cégénél, sikertelenül. Alain azonban nem tudja, hogy barátja irományai súlyos titkot rejtenek, Léonard ugyanis regényében bőszen ír viszonyairól, természetesen teljes anonimitásban, amit jól is tesz, hiszen egyik félrelépését nem mással folytatja, mint barátja feleségével, Selenaval. Azonban a férjet se kell félteni, mert ő meg fiatal munkatársnőjével, Laure (Christa Theret) jár el néhány pásztorórára, míg ezen viszonyok célkeresztjében és elszenvedőjeként ott van Léonard naiv, ám kétségtelenül hű társa, Válerie.

Igen, Assayas rendezése abszolút egy tabuk nélküli francia romantikus komédia, melyben a humort nem más képezi, mint a valós élet szomorú igazsága. A Kettős életek őszintén beszél az emberi kegyetlenségről, arról, hogy a szívnek és érzelmeknek mára mennyire nem maradt már ereje és mennyire esendő dolgok képesek egy egykoron jó kapcsolatot is a kihűlés peremére sodorni. Azonban az illúzió rombolást is nyugodt szívvel rá lehet aggatni a francia direktor alkotására, mert hát más esetekben hálás feladat az ihletet adó múzsa szerepét betölteni, itt viszont hamar szembesülnünk kell azzal, hogy milyen is lehet egy olyan alternatíva, melyben egy, a sikertelenségbe beleszürkülő író csalfa szerelem részeseként írja meg saját élményeit.

A Kettős életek legnagyobb erénye, hogy a kesze-kusza viszonyrendszerek ellenére se ebben rejlik a sztori feszültségfaktora, sőt, elkeserítő azzal szembesülni, hogy mennyire nem kavar felháborodást a megcsalások ténye a szereplők körében, melyek kifejezetten hétköznapian vannak kezelve a filmben. Itt inkább a párbeszédekben kell keresnünk a higgadtságból való kimozdítást, melyet olyan személyek folytatnak egymással, akik a szellemi értékek megítélésében kifejezetten kifinomult stílust képviselnek. Ez pedig számos remek adok-kapok dialógot eredményez nekünk, viszont sajnos a mű negatívumaiba is itt szaladhatunk bele.

Ez a művisség és fennkölt hangnem ugyanis egy idő után szárazzá teszi ezt az amúgy sem könnyű témát feldolgozó romantikus komédiát, és a lassú játékidő csak még döcögősebbé válik ezen pillanatok során. Az operatőr pedig hiába próbálja észrevetetni magát remek közelikkel és kimerevített képekkel, sajnos a néha már szükségtelenül elnyújtott jelenetek között egy idő után már ez az erénye is elveszik Assayas rendezésének.

Összességében elmondható, hogy bár egy kifejezetten intelligens és érett francia romantikus komédiát kaptunk Assayas munkája által, csak sajnos mindez túlságosan szárazan, művien lett tálalva, mely még a legkitartóbb nézők gyomrát is képes megfeküdni egy idő után.

További érdekességeket a filmről a Mafab oldalán találtok!