Csicsás képeslap a múltból – VOLT EGYSZER EGY… HOLLYWOOD (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-08-15 | Ben Palmer

Quentin Tarantino vitán felül napjaink egyik legnagyobb koponyája Hollywoodban, kinek filmjeit egyszerűen nem lehet nem imádni a dinamikus párbeszédek, a kor ábrázolás, vagy éppen a stílusos karakterek megjelenítése miatt. Ezért úgy gondolom, hozzám hasonlóan még voltak egy páran, akik számára piros betűs ünnepként volt bejegyezve a naptárakba a mester legújabb munkájának premierje, hiszen ritkán alkot Tarantino, de akkor aztán igyekszik jól lakatni a nézőt. A Volt egyszer egy… Hollywoodról azonban már az előzetes alapján is látszott, hogy ez a film más lesz, mint a direktor korábbi munkái, és nem csak azért, mert először nyúlt a rendező megtörtént események feldolgozásához, hanem, mert új projektjének elkészültével megszületett legszemélyesebb munkája is, mely sokkal letisztultabb és őszintébb, mint bármelyik más alkotás Tarantino tollából.

A cselekmény gerincét a Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) – Cliff Booth (Brad Pitt) páros céltalan kóborlása teszi ki, akik szó szerint sodródnak a hollywoodi álomgyár által generált áramlatokkal, hiszen új időszak köszöntött be ekkortájt a filmgyártás legismertebb szegletében, és egy új generáció kezdte el bontogatni szárnyait. Az alkotás Rick Dalton vesszőfutását mutatja be, akinek bár volt pár jobb dobása az 50-es években, sosem sikerült igazán kiemelkedő színésszé válnia, míg 1969-re már odáig jut karrierje, hogy realizálnia kell a csúf igazságot, miszerint sikerült teljesen kiégnie, az egykoron szebb napokat is látott színésznek. Ellenben Cliff nagyon jól el van annak ellenére, hogy már egyre kevésbé kell kaszkadőr tudását kamatoztatnia, jól érzi magát a háttérben, másodhegedűsként, mégis a legstabilabb kapaszkodási pontot jelenti a néző számára minden vásznon való feltűnése.

Az a szomorú igazság, hogy a mesternek bármennyire is sikerült ezúttal is egy remek kis filmet összeraknia, mégis hiányzik belőle az a stílusosság, az a hamisíthatatlan tarantinoi varázs, ami jól felismerhetővé tette bárki számára már egy jelenetből, hogy itt bizony kinek a művére sikerült jegyet váltani. Ám ezúttal a szenvedélyes tűz helyett inkább csak fel-fellobbanó lángcsóvákat kapunk, mely által azért még így is sikerült megvillantani egy-egy erősebb jelenetet az alkotásnak, de többnyire inkább szól ezúttal ez a sztori céltalan lődörgésről, mintsem valami konkrét mondanivalóval felruházott tartalomról. Ezt pedig a finálé is megsínyli, ugyanis úgy érzem sokak meg fognak lepődni azon hova is fut ki (illetve, hova nem fut ki) végül a film, és bár embere válogatja, de véleményem szerint többen fogják csalódásként megélni a lezárást, mint ahányan elégedetten távoznak majd a mozi sötétjéből. Főleg annak tekintetében, hogy hiába pereg le ezúttal is a masszív két és félórás játékidő észrevétlenül, mégis a történet majd egészében a szó nagybetűs értelmében szinte nem történik semmi.

A Volt egyszer egy… Hollywood tisztes főhajtás a 60-as évek végi filmgyártás előtt, a korszak egyik legnagyobb szerelmesének tollából, ám sajnos ennél nem több. Szépen kamerázott, fantasztikusan van megidézve Hollywood aranykora és rengeteg belsős poént kapunk, ami az igazi keményvonalas mozirajongóknak szól, ám mindenki más, aki kívül esik ebből a körből borzasztóan kirekesztettnek fogja érezni magát a játékidő majd teljes egésze alatt. Hiszen bár ezúttal sem beszélhetünk pontos történelmi ábrázolásról – mint azt ahogy már Tarantino filmekben megszokhattuk – mégis ahhoz, hogy igazán tudjuk élvezni a mester kilencedik munkáját szükségünk van az 1969-es Manson mészárlás részleteinek ismeretére is. Már csak azért is, mert a karakterek ezúttal érthetetlen mód, de nem lettek megfelelően kibontva, sem cselekmény, sem pedig párbeszédek formájában. Persze ez a hiányosság a nagyszerű színészek még nagyszerűbb teljesítményének fényében annyira talán nem is feltűnő, de mikor például kapaszkodási pontot keres majd a néző az események felgyorsulásában, nem igazán fogja találni a helyét a stáblista felbukkanásáig.

Nehéz behatárolni a Volt egyszer egy… Hollywoodot, mert most biztosan úgy tűnik, hogy ekézem a filmet, de távolról sem erről van szó, hiszen ez a film a számos hiányossága és feltűnő céltalansága ellenére is az év egyik legjobbja idén, és inkább mondható tarantinói mércével gyengének, mintsem összegezve annak. Kicsit úgy érezheti magát az ember miután megnézte ezt alkotást, mint mikor az egyik rokon vagy ismerős a bahamai nyaralásáról küld szuvenírként egy csicsás képeslapot nekünk, értékeljük a gesztust, meg, hogy gondoltak ránk, de mégse tudjuk átérezni az élményt, amit az ottlét jelenthetett a nyaralónak. Kirekesztve érezzük magunkat az eseményekből és emiatt pedig szépen lassan a legtöbbek számára (főleg, akik még nem is jártasak ennek a korszaknak a filmgyártásában) érdektelenné fog válni a sztori, ez pedig úgy gondolom a legkomolyabb kritika, ami egy Tarantino művel kapcsolatban felmerülhet.

Azért semmiképpen se akarom azt, hogy rossz szájízzel álljon fel bárki is a kritika olvasása után, mert tényleg nem beszélünk egy rossz darabról, sőt az év egyik legigényesebb és leggondosabban megkomponált alkotását köszönthetjük a Volt egyszer egy… Hollywood személyében, szimplán a mester korábbi munkáinak fényében ezúttal nem sikerült felnőni az elvárásokhoz, ám megnyugtatok mindenkit hibázni továbbra sem tud Tarantino.

Színészeit ugyanis annak ellenére, hogy ezúttal nem igazán beszéltette, továbbra is parádésan tudja vezényelni, ennek köszönhetően pedig DiCaprio élete legjobbját nyújtja a kamerák előtt magabiztosnak tűnő, ám azokon kívül nagyon is szétesni látszó Dalton szerepében, aki egyre jobban érzi azt, hogy kiveti magából az álomgyár, ezért pedig egyre komolyabb frusztráció lesz úrrá rajta. Ám a meglepetés alakítás még így is Pitté lett, aki hiába játszik egy jóval visszafogottabb, lazább, szemtelenebb figurát, mégis ebben a letisztultságban van valami őserő, ezáltal már a puszta tekintetével képes eladni a karakterét, a már lassan 60-at karcoló, ám mégis brutálisan jó formában lévő színész. Egyértelműen Leonardo viszi el a showt, ám úgy gondolom, hogy Pitt teljesítménye mellett egyszerűen nem szabad szó nélkül elmenni, mert az Élet fája óta nem láthattuk ilyen jól játszani, mint most. Margot Robbie esete pedig azért is furcsa, mert mégiscsak ő formálja meg ennek az időszaknak és 69-es eseménynek a katalizátorát, Sharon Tatet. Ezáltal pedig a legtöbb rivaldafény is neki jut, mégis mind játéka, mind pedig jelenléte elhomályosul teljesen férfi kollégáinak alakításai mellett, ez az összkép pedig hatással van a sztori egészére is, mert nagyjából minden mellékszál sokkal több érdekességet rejt magában, mint maga a fővonal, ami lényegében a generátora és mozgatórugója kellene legyen a történetnek.

Összességében azt mondhatom, hogy annak ellenére éltem meg kicsit csalódásként a Volt egyszer egy… Hollywoodot, hogy igazából egyáltalán nem beszélünk egy rossz filmről, inkább csak tényleg az a fajta réteg mozi lett ez az alkotás, amely nem tálalta elég izgalmasan az egyébként igényesen megkomponált sztorit, ami miatt a néző inkább fárad el a történet nézése közben, mint élvezné azt.

Képek: TMBd

A film Mafab oldala