Pennywise visszatér - AZ - MÁSODIK FEJEZET (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-09-03 | Turner

következőkben próbálok kizárólag úgy gondolni az Az – 2. fejezetre, mint filmre, nem mint adaptációra vagy újragondolásra. Igyekszem csak ezt a filmet figyelembe venni, mivel akad így is bőven tárgyalnivaló.

Andy Muschetti nem nevezhető különösebben rutinos rendezőnek. Az Az első részén túl egy darab egészestés filmet tartanak számon a rendezőtől, a Mama című horrort, ami csak kicsivel kapott jobb értékeléseket a silány középszernél. Stephen King regényének első fejezetét is ő dirigálta 2017-ben, ez már jóval pozitívabb fogadtatásban részesült. A maga 135 percével az sem volt sétagalopp, de sütött róla a szerethető nosztalgia, a gyerekszínészek példaétékű munkát végeztek, valamint próbált némi tartalmat is átadni a felnövésről, a változásról, a függőségekről, a félelemről és általában King könyvéből. Ezeket leszámítva azonban az első részről sem lehet szemrebbenés nélkül elmondani, hogy a hirtelen ijesztgetős kategóriát maga mögött tudta volna hagyni egy jó kis pszchothriller kedvéért.

Az Az című regény alapján Gary Dauberman írta a forgatókönyvet mindkét esetben. Filmográfiája nem túl hosszú, íróként James Wan mellett találta meg a helyét az Annabelle és Az apáca készítésekor. Csúcsra járatta azonban a Swamp Thing (Mocsárlény) című sorozatot, kimagasló értékeléseket kapott az első évad. Ugyanakkor igen kárászéletű volt a projekt, mivel a DC Universe streaming szolgáltató már el is kaszálta a folytatást.

A sztori szerint 27 év telt el a Derryben történt szörnyű események óta, amikoris hőseink gyermekként elüldözték szeretett városuk földjéről a gonosz bohócot, Pennywise-t. Legalábbis azt hitték, sikerült végezniük vele, de Az visszatért, és a Vesztesek Klubjának újra meg kell alakulnia, hogy könnyítsen saját lelkén és a város sorsán.

A második fejezetben megismerhetjük az azóta felnőtté lett főszereplők aktuális életét, és azt, hogyan dolgozták vagy nem dolgozták fel a sok évvel ezelőtti incidenst. Az azóta eltelt hosszú idő alatt egyikük rájött arra is, miként lehetne végleg megszabadulni az interdimenzionális lénytől. Nem maradt más hátra, mint elvégezni a szeánszot és végre nyugalomban élni a saját életüket.

Ez egy rendkívül kompakt leírás, amit igazán akkor érdemes kibontani, ha egy bátor pszichothrillert szeretnénk készíteni. Rengeteg lehetőség van a múlt feldolgozásának, az emlékezés, a hit, a traumák, a kötelékek, a determináció, a rejtett, belső dolgok témájában, amit egy horrorban velősen és végletekig ki lehet aknázni. Ehhez képest erre a vázra csak majd’ három órányi loopolt történetszálat sikerült felhúzni. A Vesztesek Klubjának élete némileg megváltozott, hiszen persze, felnőttek, kinek-kinek lett családja, munkája, de mélyen belül soha nem heverték ki a Pennywise-zal való küzdelmet. Még ha próbálták is elfelejteni. A második fejezet első részében felvázolják az alapszituációt, megismerjük a helyet, a szereplők jelenlegi állapotát, vagyis megadják nekünk a kellő információkat, ahogy ez lenni szokott. Azt azonban nem vették figyelembe, mikor ezt az első etapot körülbelül másfél órásra nyújtották, hogy az előzményből már rengeteg adatot megtudtunk. Az rendben van, hogy emlékeztetnek minket bizonyos szegmensekre, de egy idő után ez már redundáns ismétlés lesz, ami jó pár jelenetet feleslegessé tesz.

Nem csak a szereplőkkel kapcsolatos, korábban már közölt tudnivalókat hajtogatja egyre, hanem a megvalósítást is egy kaptafára húzza fel. Minden klubtagnak fel kell keresnie egy számára meghatározó helyet és tárgyat felnőtt fejjel, ahol felidézik a múltat. Ez nyilván azt jelenti, hogy újból átélnek bizonyos szituációkat, és hatalmukba kerítik őket a saját lidérceik. Csakhogy ezt ötször végignézni fullasztó, mivel ugyanazt a kivitelezési sémát alkalmazzák mindannyiszor, a karakterekkel kapcsolatban többletinformácóval viszont nem szolgál, ráadásul szétdarabolja és döcögőssé teszi a dinamikát. Pedig ezzel telik el a film játékidejének java. Nálam ebben ütközik ki legjobban Dauberman tapasztalatlansága, illetve hogy az utóbbi időben sorozatrésznyi időkeretben kellett gondolkodnia, nem egy három órás, monumentális szuperprodukcióban.

Sokan megörültek, mikor meghallották, hogy a könyv egyik legizgalmasabb része, a Csüd szertartás szintén helyet kap az adaptációban. Végtelenül nehéz feladat elé állították magukat a készítők, amikor arra döntöttek, vizuálisan megvalósítják ezt a pszichedelikus küzdelmet a bohóc és a Vesztesek Klubja közt. Míg Pennywise ábrázolása bohóc alakban Bill Skarsgård istenadta tehetségének és baljós kisugárzásának köszönhetően gyerekjátéknak bizonyult, addig a révületből fakadó képzelgések szüleményei messze elmaradnak a várttól. Impozánsnak impozáns a megvalósítás, amennyiben a hangulatot tekintjük, de a képekben való realizálás feledteti velünk ezt az érzést. A film egésze alatt megjelenő rémalakokkal ugyanez a helyzet. A legutóbbi Hellboy-ra tudok csak gondolni, ha a CGI-munkát szeretném leírni, ez pedig nem a legpozitívabb hivatkozás.

Persze az elkerülhetetlen volt, hogy a humor bemásszon az élet-halálról szóló szövegek közé. Richie Tozier esetében ez helyén van, hiszen gyermekként is ezt a kalibert képviselte, felnőttként pedig hivatása miatt csinált viccet mindenből. Az esetek jelentős hányadában nem tudták kellő érzékkel megválogatni, hol üt egy-egy poén, és hol teszi komolytalanná a történetet. Nincs bajom a feszültségoldással, kivéve, ha épp arra vágyom, hogy a bossfight alatt szorongasson a rettegés és a kétségbeesés, és ne lopja el a show-t egy tenyérnyi öleb. Nem beszélve arról, hogy a jumpscare-ek száma végeláthatatlan, de még így is megjósolható. Aki látott valaha bármilyen horrort, mérföldekkel ki tudja számolni a zenéből, a képkivágásból, a mozdulatsorokból, mikor mi vár rá.

Az első fejezet kasszasikerének volt egy rendkívül pozitív vonzata, mégpedig, hogy meg tudtak fizetni egy olyan szereplőgárdát, amelynek tagja többek között James McAvoy, Jessica Chastain, Bill Hader és természetesen a visszatérő Bill Skarsgård. Egyértelműen nem rajtuk múlik a produkció sikeressége, önállóan is kiváló teljesítményt nyújtottak, de az egykori énjeiket megformáló gyerekszínészekkel és azok figuráival is teljes összhangban voltak.

Van benne reflexió Kingre és munkásságára, feltűnik a két Oscar-díjas film, Az utolsó mozielőadás rendezője, Peter Bogdanovich, de könnyen beugorhat John Carpenter filmje, A dolog, vagy akár a Tim Burton-féle Beetlejuice is egy-egy motívumról. Rengeteget lehetne még írni az Az – 2. fejezetről, hiszen három órányi anyagban számtalan dologra ki lehetne térni. Sajnálatos, hogy nemigen érdemel több szót.

Képek: TMBd

A film Mafab oldala