Bennem az űr - AD ASTRA - ÚT A CSILLAGOKBA (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-09-20 | Turner

Ki kell-e mennünk az űrbe, hogy megtaláljuk az életünk értelmét? Aki vad kalandozásokra számított, azt könnyen csalódás érheti.

Roy McBride (Brad Pitt) feletteseitől azt a feladatot kapja, hogy találja meg rég halottnak hitt apját egy távoli bolygón. Clifford McBride (Tommy Lee Jones) eltűnése előtt egy titkos anyaggal kísérletezett, melyet most, majd’ 20 ével később összefüggésbe hoznak a földet súlytó elektromos katasztrófákkal. A tiszt utazásának célja, hogy elejét vegye a naprendszer elpusztulásának, motivációja azonban egészen más.

Filmet készíteni olyan örökérvényű témákról, mint az elhagyatottság, az elszigeteltség, a fizikai és lelki korlátok áldás és átok is. Minden kornak meg van a maga társadalomkritikája, melyet talán különösen expresszíven a művészettel lehet kifejezni. Ám mivel ezek népszerű és elévülhetetlen témák, a megvalósításra illik különös gondot fordítani, hacsak nem akarjuk, hogy művünk a mélyűrben végezze.

Pitt utazása – és maga az űr – csupán körítés egy jóval mélyebbnek szánt tanmeséhez. Ahogy halad előre az űrben, úgy változik a hozzáállása is szkeptikusból egyre érzelgősebbé. Az űr, az űrhajó tökéletes és szélsőséges terepe lehet egy elfojtott érzelmekkel teli, magányos, kilátástalan, régi traumákon és aktuális társadalmi kérdéseken őrlődő karakter kibontásának, hiszen a Földön megszokottól merőben eltérő ingerek a legedzettebbeket is kibillentik a lelki egyensúlyukból. James Gray rendező többnyire megérezte, hogy egy lassú folyású eseménysor, egy merengő atmoszféra hagy időt a nézőnek arra, hogy feldolgozza a hallottakat és közös gondolkodásra hív. Pontosabban hívna, mert Hoyte van Hoytema operatőri munkájának és Max Richter zenéjének köszönhetően úgy érezhetjük magunkat a film nézés közben, mint aki teljes nyugalomban sodródik a csillagok között, de Pitt monológjai az egyedüllétről, a társadalom felelőtlenségéről, az önmegtartóztatásról, a hamis értékrendekről, a hiányzó emberi kötelékekről mind egyfajta kinyilatkoztatás. Aktuális témákat tárgyal, mégsem olyan módon, hogy a közönséget bevonja egy közös elmélkedésbe, ezáltal késztetve őket a magvas gondolatok megfontolására, hanem konkrét kijelentéseket tesz – és ami a legnagyobb baj – mindezt tömör internetbölcsességek szintjén. Gyakorlatilag van egy A-ból B-be tartó cselekmény, amelyet néha megszakít Pitt rezignált hangja. Ilyenkor eldurrogtat egy-két aforizmát, de ezek mindegyike csupán laza logikai kapcsolatban áll egymással. Mondhatni a film egy űrben ritmusra felolvasott pszichológiai antológia.

Félreértés ne essék, Pitt kiválóan hozza, amit tőle elvártak, egy betanított, célorientált katona, aki túl későn agyal azon, mit kellene máshogy tenni. Játéka őszinte és ez nagyon fontos amiatt, hogy ne tűnjenek néha még annál is erőltetettebbnek a szájába adott mondatok, mint amilyenek. A színész – csakúgy mint Tarantino keze alatt a Volt egyszer egy… Hollywoodban – még mindig az egyik legfényesebb csillag az égen.

Továbbá nem csak a dikcióval akadtak gondok, hanem a forgatókönyvvel is. Egyrészt a monológok eleve felszabdalják a cselekményt vagy kitöltik két történés között a helyet, másrészt a film hangulatának és szándékának egységességét is megtörik megmagyarázhatatlan dolgokkal. Vegyük azt a példát, mikor Pittnek és kíséretének űrhajója reagálva egy segélyhívásra megáll és szemügyre vesz egy másik űrhajót. Az asztronauták átszállnak az ismeretlen hajóra, ahol megtámadja őket egy kísérleti főemlős. A találkozásba egyikük bele is hal. Ezután visszaszállnak saját járművükbe és haladnak tovább az úton. Ez az affér nem tesz hozzá, hogy jobban megértsük vagy jobban azonosuljunk a főszereplővel, nem fokoz fel vagy vált ki semmilyen radikális érzelmet, csak egy felesleges epizód. Az addigi burok szerű atmoszférához képest meglehetősen akciódús ez a jelenet, dramaturgiai szempontból kevéssé indokolt.

Amit még hiányoltam, azok a vég nélküli nagytotálok. A film jelentős hányada belső terekben játszódik, ami rendben van, mert iszonyú frusztráló folyton keretek közé szorítva lenni, teljesen átérezhető a szorongás. Viszont el tudtam volna képzelni több képet az űrről, a távolságokól, a csendről, a totális egyedüllétről – egy teljesen más, határok nélküli térről, ami épp az ellentéte a hajóknak és bunkereknek. Hoytema felvételei most is csodásak, de nekem nem ért a Dunkirk nyomába.

Nem beszélve a becsapós előzetesről, ami egy akciófilmet sejtetett, pedig a végeredmény közel sem hasonlít rá. Ez részemről pozitívum, de érthető azon nézők csalódottsága, akik a leírás és a trailer alapján másra számítottak.

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Pitt karaktere a végén úgy érzi, megtalálta az élet értelmét. Szép keretes szerkezet, de túlontúl szentimentális, mint ahogy a film több pontja is. Gray és csapata mertek nagyot álmodni, mikor széles közönséget szólítottak meg a trükkös előzetessel és mégis aktív kikapcsolódást akartak nyújtani a nézőknek azzal, hogy a csihi-puhi helyett egysorosokkal támadtak. Annyira azonban már nem voltak a készítők biztosak magukban, hogy ne rágják meg egyesével a bölcseleteket és ne tegyék a szánkba. Formai szinten próbált szembe menni a hollywoodi futószalagon gyártott filmekkel, de célközönségének ugyanazt a közeget tekintette.

Mindettől függetlenül az Ad Asta - Út a csillagokba jó példája annak, hogy a multiplexek miliőjében is el lehet adni egy komolyabb hangvételű, inspiráló művet. Eltúlzott romantikája ellenére kellemes filmélmény remek színészekkel és pompás fényképezéssel.

Képek: IMDb

Kiemelt kép: TMDb

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.