Indiai szerelem - A FÉNYKÉP (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-10-01 | Kristóf József

Az ezerízű szerelem rendezőjének új filmjét A fényképet, az idei Berlinalén mutatták be, ahol igen nagy elismerést szerzett magának, azonban a mérleg nagyon kétfelé billeg. Persze manapság mindenért Oscart dobálgatnának, és erre legesélyesebb egy művészfilm, de kérdés az, hogy a "jó" ranglétrán hol helyezkedik el versenytársaihoz képest az adott mű.

A történet szerint: a szegény Zafi fotózkodásból él, a turistákat fotózza le, és adja el nekik a képet, 50 rupia fejében. Egy nap arra jár a gyönyörű Miloni, akit rábeszéli egy fotóra, és azonnal beleszeret. Zafi-nak már illene megnősülnie nagyanyja szerint, aki el is látogat fiához, így Zafi megkéri a lányt, hogy játssza el, mintha tényleg egy pár lennének. Ebbe érthetetlen és tényleg megindokolatlan módon Miloni belemegy, és kezdődik valami olyan, ami egyiküknek sem kedvező.

Nagyon furcsa filmről beszélünk, hiszen A fénykép mind vizualitásában, mind koncepciójában megosztó darab, melybe talán csak bele kell merülni, és sodródni az eseményekkel, ha már épkézláb történet híján vagyunk. A felvázolt sztorivonalból talán először az esne le az embernek, hogy ez egy vígjáték, de nem: ez egy filmdráma. Ugyan talán már unalmas lehet századjára végignézni a szegény fiú, és a gazdag lány történetét, akik végül egymásba szeretnek, és minden happy, szerencsére ebben az esetben közel sem erről van szó.

Igaz, Zafi szegény, Miloni viszont gazdag családból származik, a film indiai, ami sokat dob azon, hogy melyik kulturális és társadalmi helyzetek tárulnak elénk, hiszen abszolút más a felvázolás, mint egy amerikai drámában lenne. Ettől van benne az a csipetnyi fűszer, valami új, és ettől olyan mélyen melankolikus, egyben viszont iszonyúan élethű. Zafi és Miloni ugyanis egyáltalán nem élvezik a kiszolgáltatott helyzetet, azt, hogy érzik, nem megy az egymásra találás, csak ritkán, hallgatásokban nyilvánul meg néhai szimpátia, mely a kényszerhelyzetre való tekintettel hamar vége szakad, onnan pedig visszazökkenti mind szereplőinket, mind a nézőt, mivel ez nem az a film.

Régen láttunk már ilyen társadalomkritikai alkotást, ami egy olyan kultúrába enged betekintést, melynek szokásait egyszerűen elképzelhetetlennek tartjuk, és arcunkat a tenyerünkbe temetve sajnáljuk azokat, akik a mai napig tényleg így, vagy rosszabbul élnek, és talán ezek után az ember hálásabb azért, amije van. A gazdag - szegény megkülönböztetés nagyon tömény részét kiteszi a kapcsolatnak, ahogyan mindkét fél rokonsága, és az, hogy mennyire nem szabadok az emberek, sőt bizonyos helyzetekbe vannak kényszerítve, adott esetben ráerőszakolnak egy olyan életet, amit nem biztos, hogy szeretne élni. A rendezés meglehetősen egyedi, néha olyan M. Night Shyamalan-os, ha csak a Sebezhetetlenre gondolunk, viszont mindenképp szép fényképezést kapunk.

A fénykép meglehetősen szivesen keveri a drámát a vígjátékkal, néhol a poén olyan testet ölt, hogy elfeledjük azt, milyen borzalmas helyzetben vannak a szereplőink. Ezzel szemben azonban a színészi játék messze nem a meggyőző kategória. Noha Milonit korrektül megformálta Sanya Malhotra   színésznő, ellenben Nawazuddin Siddiqui Zafija nem olyan természetes, az ugyanis, hogy valaki 109 percen keresztül amikor csak tudja a karóráját igazítja, nem feltétlenül színészet, de a színész arca simán illett a karakterhez.

Összességében ez egy indiai filmdráma, szépen tálalva, de nem romantikus film, és meg kell elégedni a lezáratlan befejezéssel is amit kapunk, bár én egyhamar nem fogok. Azonban az összkép azt kell mondjam, hogy a "jó" kategóriánál a középszint. Aki szereti a művészfilmeket, újabb méltó darabbal töltheti fel a polcot.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala