Egy démoni szörnyeteg meséje – AZ ANGYAL (2018) kritika

Premier kritikák | 2019-10-21 | Juhász Péter

Luis Ortega rendező filmje igaz történet nyomán született. Argentína rettegett sorozatgyilkosáról, Carlos Eduardo Robledo Puchról ez idáig túlságosan sok információval nem rendelkeztem. Bevallom, elsőre a film adatlapjára vetett gyors pillantásom meg is kavart, mert csak a Carlos szócska tűnt fel, így azt hittem, a Sakálról látok majd újabb filmes portrét. Nos, nem. Az Angyal egy bájos arcú, alig 20 éves fiúcska elrettentő története, melyben megannyi rablás és emberi áldozatot követelő támadás kapott helyet. Barátjával, Ramón Peraltaval és annak szintén bűnöző családjával Carlos 1971-1972 között vitte végbe drámai tetteit. Autó – és fegyverlopás, számos különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság írható a nevére.

A fiatal Carlos személyes vallomása szerint, tolvajnak született. Ezzel kezd a film is, aztán lépésről-lépésre haladunk előre a bűn ingoványos talaján egyre mélyebbre hatolva, hogy nyomon követhessük ennek a gátlástalan emberi lénynek beteges ámokfutását. Senki és semmi nem volt számára szent. A másodperc töredéke alatt gyilkolt, rabolt és tombolt kaotikus létezésében, míg végül egy évnyi sikeres tevékenykedés után végül horogra nem akadt.

A film a maga módján remekül felépített, ám igen megosztó darab. Nem is annyira a karakterből adódóan, mert noha egy lélektelen gyilkos „karrierjét” követjük nyomon, hanem a történet tálalásának következtében. Míg a stáblista el nem jött, nem voltam benne egészen biztos, de már félúton éreztem, Pedro Almodóvar keze benne van a dologban. Nem mintha bajom lenne vele, de egy bermudából kifittyenő, herezacskó szuperközeliben tálalva erősen merész húzásnak bizonyult még ebben az alapból beteg sztoriban is. Félreértés ne essék, nem vagyok én megvető homofób, mindösszesen nem lehet nem észrevenni a történetbe ágyazott, időnként színre lépő, erősen az arcunkba tolt utalásokat, amelyekkel sem a film, sem a karakter lényegi része nem lett több, sőt! Engem személy szerint erősen taszított a cselekménybe szőtt, de igazából tökéletesen üresen hagyott, egy pillanatra sem kibontott, homoerotikus utalások halmaza.

Lorenzo Ferro játéka pontosan olyan, amilyen maga Carlos lehetett. Taszító. Épp ezért jó. Ennek a gátlástalan embernek pontos tükörképe. Az alkotók remekül választották ki a szerepre, kislányos ábrázata mögött ugyanis ott lapul valami ijesztő ridegség. Mellékszereplők tekintetében is sikeres az alkotás, mind a barátját (vagy inkább bűntársát) alakító Chino Darín, mind annak családját alkotó karakterek is abszolút rendben vannak. Ramón édesapjának betegesen egyszerű hozzáállása az egészhez, a film legjobb pillanatait nyújtják.

Remek képi világ, hiteles korszakábrázolás és profin összeválogatott soundtrack viszi előre a történetet, de legvégül mégis kissé üresen álltam fel a székből. Nem mintha egy ilyen karakter pályafutása emberileg értékelhető lenne, de összességében a film által sem tudtam sem sajnálni, sem pedig igazán meggyűlölni tetteiért, valamint azok következményeiért. Amilyen hidegen üres lehet az életben Carlos, olyan maga a film is. Egy bizonyos szint felett már érdektelenné vált, és inkább a stáblistát vártam, ahol aztán megjelent lassan Almodóvar neve, mint producer. De sajnos ettől sem lettem összességében elégedettebb.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala