Visszatért! - TERMINÁTOR: SÖTÉT VÉGZET (2019) kritika

Premier kritikák | 2019-10-31 | Vászláv

A mindenkori filmrajongó szeret úgy hivatkozni a Star Wars-mozikra, mint minden idők legmegosztóbb szériájára. No persze ez a megoszlás nem a franchise imádata és utálata közötti választást, hanem sokkal inkább a rajongók, az epizódokhoz való hozzáállását jelenti. Van, aki azt vallja, hogy az eredeti trilógián túl már semmi sem Csillagok háborúja, míg mások szerint az előzményfilmek vagy éppen az elmúlt évek Disney-szörnyszülöttei adják át az igazi SW élményt. Akárhogy is a fanok között már-már bicskanyitogató állóháború alakul ki a létező legapróbb kérdésekben is. A többség erre mondhatja azt, hogy nincs még egy olyan saga, amely ennyire széttördelné saját rajongótáborát, miközben amúgy töretlen népszerűséggel képes létezni a mai napig is. Nos, ilyenkor van az a szituáció, mikor az ember mondhatni elfeledkezik minden idők egyik leghíresebb franchise-záról, a modernkori sci-fi egyik alappilléréről és az időutazós akciómozik ősapjáról, a Terminátor-mozikról.

Ezek a filmek három év fél évtizedet felölelő pályafutásuk során olyan kultuszt tudtak kiépíteni, hogy mind a mai napig a popkultúra megkerülhetetlen részei. Ennek ellenére bárkit is kérdeznénk meg masszív rajongótáborukból, hogy melyik a legutolsó etap, amely megadja azt a bizonyos Terminator- feelinget, a válasz egyértelműen az lenne, hogy a második. Mindez több mint megdöbbentő egy olyan széria esetében, amely immáron hatodik epizódját tapossa. Márpedig az a helyzet, hogy a ’91-es T2 óta hiába jöttek ki egyre másra a részek, hiába változtattak szinte minden esetben szereplőgárdát az alkotók, mind a kritikusok, mind pedig a rajongók merev utálatába ütköztek. Mindennek ellenére a mai napig hatalmas elvárásokkal ülnek le a népek az aktuális „Halálosztó-film" premierjére, hogy aztán kedvük szerint dönthessék el, hogy ezúttal mit jobban és mit kevésbé rontott el az a fránya stúdiórendszer.

Ezért is van, hogy nem csak a legutóbbi háromra, hanem az elkövetkező idők T –filmjeire is rá lehet húzni az örök strófát: „nincs végzet, csak ha bevégzed”. Na, ugyanez hatványozottan igaz a legújabb részre, a Sötét végzetre is.

A film alapvetése a szinte már unalomig ismert. Visszaküldünk egy gonosz gyilkos gépet az időben, hogy elpusztítsa a jövőbeli ellenállás vezérét, mielőtt az még megszületne. Adva van ezúttal is egy a történések közepébe belecsöppenő nő, aki mit sem ért az egészből, illetve egy védelmező, aki viszont mintha éppen ellenkezőleg, gyanúsan is sokat tudna a fennálló helyzetről. Innen indul neki a Sötét végzet kicsivel több, mint két órás útjának, hogy egy olyan cselekményen vezessen végig minket, amelyen a nézőnek igencsak gyakran elég erős deja vu-je támadhat.

No de nem amolyan unott, legyünk túl rajta érzés, hanem egy igazi jóleső, szerethető deja vu, amelyet már rég tapasztalt meg az ember, pedig piszkosul jó élmény. Még ha mindez nem is lenne elég, a Terminator: Sötét végzet tényleg igyekszik úgy csinálni, mintha nem egy az előző részekből összeollózott, hangos és látványos macsóparádé lenne. Próbálja kiépíteni saját mitológiáját, bemutatni újszerű(?) főhőseit és elénk tárni a legújabb gonosz T-akárhányast, amely persze ezúttal is végigmészárolja fél Amerikát, miközben célpontja nyomait kutatja. Csakhogy hiába az új bőr vagy az átformált élőszövet a fémvázon, még mindig pontosan ugyanaz, de ezt bizony még hatodjára is piszkosul jó érzés nézni. Az már csak hab a tortán, hogy jó poénokat, csodás látványeffekteket és új figurákat kapunk a már jól ismert univerzumban, amelyben bár nem feltétlenül nyílnak meg új távlatok, de mindenképpen bővült ezeknek köszönhetően.

Mondjon bárki bármit, ez a széria egyszerűen megunhatatlan. Amint meglátjuk Arnie-t gépiesen lépkedni, amint felcsendül a jól ismert zene vagy előjönnek kedvenc T-1000-es hasonmás gyilkológépeink, akkor a film tudat alatt is maximum fokozatba kapcsol és egy pillanatra sem engedi, hogy a nagyérdemű figyelme lankadjon. Merthogy ez az a bizonyos Terminator- feeling, amelyet a rajongók már 28 éve hiányolnak.

Persze tény, hogy a Sötét végzet nem képes újat hozzáadni az eddig jól ismert sorokhoz. Senki sem fogja hetek múltán is idézgetni a legújabb beszólásokat, miközben robotika mozgással játszik a barátaival, így tehát az arra szomjazó fanok ezúttal is csalódottan fogják elhagyni a hűtött multiplexeket. Viszont bárki, aki képes a helyén kezelni azt az irányt, amelyben ez a széria egy ideje már eltévelyedni látszik, és nem egy korszakalkotó akció-sci-fire vár minden kiadott újabb fejezetnél, az semmiképpen sem fogja úgy érezni, hogy mozijegye kidobott pénz lenne.

No persze igazságtalanság lenne azt mondani, hogy a Sötét végzet csak ennyi lenne, egy haknifilm. Kapunk ezúttal is egy átgondolt, komoly sztorit, melybe úton-útfélen remek karaktereket csempésztek bele a készítők. Ezen kívül megtapasztalhatunk egy meglepően barátságos képű, ámbár nem kevésbé halálos főgonoszt is, aki minden jelenetében rettenetesen fenyegetően hat. Megkapjuk az ezúttal is az átfazonírozott Arnienkat, aki szokás szerint imádnivalóan viszi el a hátán minden jelenetét és végül, de nem utolsó sorban Linda Hamiltont. Igen, Sarah Connor visszatér, mármint az IGAZI Sarah Connor. Nem kell itt fiatalítani, nem kell itt szexibbé tenni. Ő úgy jó, ahogy van. Egyértelműen Hamilton színészi visszatérése a Sötét végzet legnagyobb dobása, amely számtalan jobbnál jobb jelenethez szolgáltat alapot. A film persze tudatosan rá is játszik az immár hatodik évtizedét taposó Linda visszacitálására, így a T-mozik szerelmesei, ha másért nem is feltétlenül, de ezért a húzásáért mindenképpen kedvelni fogják a filmet.

Nem esett még szó a direktori széket elfoglaló Tim Millerről, aki a Deadpool első részét vezényelte le még anno, több mint sikeresen. Bár a Sötét végzetet igencsak reklámozták az ő nevével is, stílusából egyedül a fanyar, trágár humor válik az alkotás pozitívumára. Persze nem csinált ő semmit sem rosszul, ugyanakkor inkább emlékeztet egy korrekt iparosra, semmint jövőbeli sztárrendezőre.

Kiemelendő még a lehangoló jövőkép, amely szintén egy kihagyhatatlan eleme ennek a franchise-nak és amely ezúttal még a szokottnál is darkosabban néz ki , tegyük gyorsan hozzá, hogy ez egy ilyen címnél már-már elvárás. Miller viziójában minden sokkalta fenyegetőbbnek hat, mint az eddigi részek során, ezzel pedig a tétet is érezhetően emelték a készítők.

A Terminator: Sötét végzet vitán felül egy remek alkotás lett, amely mind cselekményével, karaktereivel, látványával és hangulatával arra megy rá, hogy maximálisan elszórakoztassa a nagyérdeműt. Az ilyenre szokás azt mondani, hogy színtiszta mozifilm, amit így nem is kérdés, hogy hol ajánlott végigülni. Bár kétségkívül nem a széria legjobb darabja lett a hatodik etap, ám az alkotók ezúttal is egy kifejezetten jó emlékű filmet tettek le elénk az asztalra, amelyet túlzás nélkül bármikor újra lehet nézni.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala