A tükör két oldala - A KÉT PÁPA (2019) kritika
A Netflix az idei év vége felé közeledve elképesztően rákapcsolt a saját gyártású filmek készítésére és egyre másra adja ki jobbnál jobb alkotásait. Az elmúlt hónap terméséből akár csak pár címet kikapkodva, A nevem Dolemite, az V. Henrik vagy éppen Az ír megtekintése után dönthette el a nagyérdemű, hogy egy életre megvásárolja-e előfizetését a streaming szolgáltatónál. Legújabb alkotásuk le sem tagadhatja, hogy nemcsak mint minőségi filmmel, hanem sokkal inkább, mint Oscar-esélyes mozival számoltak vele a Netflixnél. De vajon a már címében is hangzatos A két pápa képes lesz-e hozni azt a színvonalat, melyet elvárnak?

A történet a II. János Pál Pápa halálát követő időszakba enged betekintést, melyet követően a német Ratzinger bíborost választotta pápává a 2005-ös konklávé. Az ultrakonzervatív férfi XVI. Benedek-ként kezdte meg gyakorolni Isten földi helytartójának pozíciójából a hatalmat, hogy aztán néhány év múltán botrányoknak, kiszivárgott egyházi dokumentumoknak és a kritikák kereszttüzének, no meg persze súlyosbodó betegségének hála lemondjon titulusáról a történelemben majdnemhogy egyedülálló módon (az egyetlen precedens 1394-ben, azaz több, mint 600 éve történt meg). A továbbiak ismertek, az argentin Jorge Bergoglio választották meg 2013-ban, melyet követően Ferenc néven vált pápává. A két pápa az ő történetük…
Az Isten városát és Az elszánt diplomatát is jegyző Fernando Meirelles legújabb rendezése egy kőkemény társadalom és egyházkritikával átitatott dráma, amely annak ellenére, hogy súlyos témákról szól, igyekszik könnyedebb hangnemet megütni. A váltáson gondolkodó Ratzinger (Anthony Hopkins) elhívja magához Bergogliot (Jonathan Pryce), hogy végül teljesen meggyőződjön kollégája szándékairól és hitéről. Minthogy azonban a két férfi gondolkodásmódja nem is állhatna távolabb egymástól, így rengeteg remek geg és humoros pillanat adódik a kettejük kapcsolatában.
A hangulatra már az első pillanattól kezdve nem lehet panasz. Mindezt, a remek szövegkönyv és a pazar színészi játékok csak tetőzik. A két pápa pontosan úgy indul, amint abban az előzetesek alapján reménykedett az ember. Hamar megismerjük a habitusokat, az elméleteket és persze a hitelveket, melyeket a hőseink követnek, így pedig már viszonylag korán egy korrekt képet tudunk alkotni a címszereplőkről. Meirelles mesteri módon építi fel kockáról kockára tökéletes, stabil lábakon álló tornyát, melyet a csodálatos alakítást nyújtó Hopkins és a szintén remekelő Pryce minden egyes rezdülésével egyre csak megerősít. És mi történik, ahogy halad előre a cselekmény? Na, itt kezdődnek a bajok, ugyanis, A két pápa mindannyiunk legnagyobb sajnálatára nem hisz magában eléggé, amely valljuk be, kissé ironikus egy vallási témájú alkotásnál. Ahelyett, hogy az első fél óra pazar karakterdrámáit követhetnénk nyomon, Meirelles filmje rendre elveszik flashbackjei részleteiben, melyek bár eleinte csak pillanatokra, később már vaskos negyed órákra is megakasztják a mű cselekményét. Teljesen feleslegesen nyújtották el nekünk a már aggastyán Ferenc pápa élettörténetét, amellyel nem csak az a baj, hogy sokkal kevésbé érdekes, mint az alapsztori, hanem az is hogy mindezt már végigélhettük sokkal minőségibb (A halál és a lányka, Kísértetház) és izgalmasabb (Álmaimban Argentína) köntösébe bugyolálva is.

A dél-amerikai, azon belül is az argentin diktatórikus rendszer bemutatása se nem elég mély, se nem elég hiteles se pedig nem elég megdöbbentő, ahhoz hogy bárki is árgus szemekkel figyelhesse a képernyőn megelevenedő (?) szörnyűségeket. Ne feledjük, egy olyan filmről beszélünk, amely felvállalta, hogy bemutatja az elmúlt időszak egyik legnagyobb vallási botrányának hátterét és csak úgy mellékesen egymás mellé állítja Benedeket és Ferencet, ezzel egyszersmind mérlegre teszi a kereszténység konzervatív és liberális gondolatiságát. De mintha A két pápa úgy gondolta volna, hogy mindez nem lesz elég, ahhoz hogy kitöltse az amúgy cseppet sem rövid, 125 perces játékidejét, így behozta a képbe az argentin szélsőjobb diktatúráját, az ifjú Bergoglio bűn és bűnhődését és a jezsuita rend gondolatiságát. Mindezzel pedig az a bizonyos, stabil lábakon álló torony meginog. A néző először csak azt veszi észre magán, hogy egyszer-egyszer elbambul, de ahogy nyúlik előre ez a kéretlen történelmi tabló, már egyre nyíltabban bámulja az ember óráját. Sajnos a fiatalkori aktorok (akik legnagyobb szerencsénkre, a Netflix új trendjétől eltérően NEM CGI-jal megfiatalított nyugdíjasok) sem képesek hozni azt a színvonalat, amiért érdemes lenne rájuk különösebben figyelni. Azonban szerencsére a történet mindig visszavált a remekelő idősebbkori párosra, amelynek tökéletessége mellett nehéz szó nélkül elmenni.
Nehéz dolga van az embernek, ha A két pápát akarja értékelni. Egyrészről kapunk egy mélyen zseniális filmet, kiváló alakításokkal, nagyszerű hangulattal és lehengerlő tanulsággal, amely le is fedi a játékidő kétharmadát. Másrészről, azonban erőteljesen belerondít a képbe, az a fájóan középszerű maradék, amely ha nem is teljesen feleslegesen, de bőven túl hosszasan igyekszik méginkább elmélyíteni, az egyébként már alanyi jogon is csodálatos karaktereket. Érzésem szerint Meirelles ezúttal kissé túl sokat markolt és ha nem is keveset, de mindenképpen kevesebbet fogott, mintha az ajtón kívül hagyta volna túlzó ambícióit. Ettől függetlenül, senkit se tévesszen meg, A két pápa egy jó film, egy fontos film és legfőbbképpen egy szerethető film, amely reményeim szerint elhozza Anthony Hopkinsnak több, mint 20 év után, legújabb Oscar-jelölését, ugyanis ha valaki idén Netflixéktől megérdemli azt, az ő.
Képek: TMDb
A film Mafab oldala
Főszereplő(k): Anthony Hopkins, Jonathan Pryce, Juan Minujín , Sidney Cole, Thomas D Williams, Federico Torre, Pablo Trimarchi Műfaj(ok): dráma, vígjáték Címkék: anthony hopkins, jonathan pryce, netflix, fernando meirelles, istenek városa, az elszánt diplomata, vallás, pápák, kritika, 2019
Értékelés: