A kevesebb néha elég? - LOLA ÉS A FIÚK (2018) kritika

Premier kritikák | 2020-01-01 | Juhász Péter

Van úgy, hogy semmi extra nem kell hozzá, és egy egészen kellemes élménnyel gazdagodik az ember. Jean-Paul Rouve rendezésénél ez pontosan így történik. Ludivine Sagnier és José Garcia mellett ő maga játssza filmje egyik főszerepét, melyben az emberi sorsok útvesztőjébe kalauzolja el nézőjét. 

Lolának két fivére van: Benoit, és Pierre. Benoit, a kissé bogaras optikus apai örömök elé néz harmadik feleségétől, de nagyon nem érzi még magát késznek a feladatra. Lola, aki foglalkozását tekintve válóperes ügyvéd, egy nehézkes időszak lezárásaképpen lelki társra talál egyik ügyfelében, Zoherben. Pierre-nek, aki az építőiparban dolgozik egy félresikerült épületrobbantás miatt akadnak munkahelyén gondjai, ugyanis a leomló épületek komoly károkat okoznak a környéken. A három testvér minden viszontagság ellenére kitart egymás mellett. A rendszeresen előforduló csipkelődések, viták ellenére is tudják; csak egymásra számíthatnak jóban és rosszban egyaránt. 

Az film felépítése már ezerszer látott séma alapján történik. A rendező nagy szerencséje, hogy hála a remekül kiválasztott karaktereknek, mégsem lesz borzasztóan egyhangú vagy unalmas a végeredmény. Azonban, azt sem szabad elvárni, hogy valami mesteri történjen majd az utolsó másodpercekben, sőt! Túlságosan kiszámítható film, és az első perctől fogva érezhető, nem a végére tartogatja nagy meglepetéseit. Pedig, kellemes csalódást okozott volna!

Nincs brutális mélység, sem sekélyes felszín. A film stabilan evez az arany középúton, életünk megannyi eseményének sűrűjében. Van olyan, hogy boldogan kacag fel az ember, és időnként, könnybe is lábad szemünk. Az egész a hétköznapi ember életéhez hasonlít.  Pontosan ez a bajom a filmmel. Moziban nem feltétlen akarom saját életem, vagy a villamoson mellettem utazóét viszontlátni. Persze nem kell mindig valami egészen elképesztő csavar a végére. Viszont, az sem oké, ha érezhetően kicsit sem mer elrugaszkodni a dolog, hanem biztonsági játékot játszik. Az ember így csendesen elüldögélve követi végig a főszereplők mindennapjait, megtudja róluk, amennyit a játékidő alapján megtudhat, majd szépen feláll székéből és már halad tovább. A végefőcímet ugyanis egészen biztosan nem fogja megvárni. 

Alapvetően a színészekkel és a rendezéssel nem is lenne gond. A kiszámítható forgatókönyv, és a kimért történet azonban nem tud eléggé magával ragadni. Elnézegeted ezt az amúgy abszolút szerethető testvérhármast, majd konstatálod; a nagyvásznon sem könnyebb az élet. Nagyjából ennyi a történet. Katarzisra, végső nagy konklúzióra ezúttal ne számíts!

Így utólag átgondolva azonban, nem is olyan nagy baj ez. Annyiszor találkozunk úgyis lélektanilag kizsigerelő drámákkal meg hangos kacagásra sarkalló vígjátékokkal, hogy a Lola és a fiúk megtekintése után tökéletesen elegendő azt észrevenni, kellemesen kikapcsolt a film. 

Nem egy világmegváltó darab, de nem is akar az lenni. Olyan az egész, mint nagyi generációk óta közszeretetnek örvendő sütijének jól bevált receptje. Nagy adag közhelyes emberi szituációk, megfűszerezve sablonos problémákkal és egy csipetnyi könnyed, örömteli pillanattal. A megnyerő színészek kicsit megemelik ugyan a tésztát, a már jól ismert francia ízvilág is tesz hozzá annyi tejszínhabot, hogy a végeredmény ne legyen túl émelyítő. Így azonban, jóllakni sem tudunk majd vele.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala,