Eltűnni a süllyesztőben - ÁROK (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-01-08 | Turner

Nyolcezer kilométerre a szárazföldtől, tizenegy kilométer mélyen valami felébredt. Persze ezt is az ember idézte elő, így neki is kell megállítania. Lucien kapitány (Vincent Cassel) és legénysége – a csapat élén Norah-val (Kristen Stewart) – gyalog próbál eljutni egyik víz alatti bázisról a másikra, hogy túléljék a katasztrófát.

William Eubank két misztikummal átitatott sci-fit is gyártott már, a 2011-es Szeretet és a 2014-es The Signal rejtélyes és elgondolkodtató, előremutató és izgalmas, még ha előbbi meg is osztotta a közönséget. Most sem távolodik el túlzottan a témától: az Árok egy Alien-Godzilla-Élet hibrid, ami néha kirúgja saját maga alól a talajt.

A vízalatti fúrótorony ismeretlen okokból összeomlik, a kutatóbázison ragadt túlélőknek egy esélye maradt: gyalog átkelni egyik állomásról a másikra, hátha az ott található mentőkapszulák segítségével visszajutnak a felszínre. De nem csak a lehulló törmelékek nehezítik útjukat, fúrás közben megzavartak valami idegent és hatalmasat, ami mindent elpusztít.

Tisztesebb lenne talán fantasynak hívni, mert – bár nem vagyok fizikus – biztos vagyok benne, hogy az a búvársisak, ami bereped a nyomáskülönbség miatt, később nem bír ellenállni egy idegen eredetű tengeri szörnynek, ami ledöntött egy 6000 tonnás fúrótornyot. Márpedig itt igen, és ez csak egy példa, a hasonló bullshitek abszolút elvesznek az egyébként egész jó élményből.

A színek egységesek, nyomasztóak, a víz alatti külső helyszínek monumentálisak (és sötétek, ami érthető, de sokszor alig látni valamit, emiatt kissé megúszósnak tűnik a tervezés). A robbanások baromi látványosak, amire Eubank egy kis slow motionnel is rájátszik. Nem veti be lépten nyomon, az a pár alkalom épp elég, hogy elámulhassunk egy-egy állóképen. A hangsávban jól keverednek a mélység hangjai a zenével, nem kiemelkedő, de nem is lóg le a képről.

A szereplőgárda komolyan veszi a dolgát. Nincsenek túlírva a karakterek, néhányuk háttere elég ad hoc módon jelenik meg, úgyhogy ezekből a szúnyoghálószerű jellemrajzokból kellett dolgozniuk, de kihozzák belőlük, amit tudnak. Emily (Jessica Henwick) jellemfejlődése azonban erősen megkérdőjelezhető. Elképzeléseim szerint egy ilyen munkakör betöltéséhez számtalan fizikai és mentális követelménynek kell megfelelni és teszteken kell átmenni. Nyilván élesben nem minden úgy történik, ahogy szeretnénk, de az ő karakterfejlődése elég indokolatlan. A sokkos-ordibálós reakciók után erőt vesz magán, és szembenéz minden akadállyal, holott még búvárképzést sem kapott. Szép-szép, de elképzelhetetlennek tartom, hogy felkészítés nélkül küldjenek le valakit, amatőrként meg még a mélymerülést se hiszem, hogy bírná, aminek rekordja 416 méter. Persze, mondhatjuk, hogy ez szőrszálhasogatás, hiszen tengeri szörnyek sincsenek (?), de talán nem ártana a részletek kapcsán körültekintőbbnek lenni.

Ami viszont erősen visszavetette az atmoszféra bárminemű létrejöttét, az a comic relief karakter, Paul (T.J. Miller). Mindenki másképp dolgozza fel a stresszt, de az volt az érzésem, a figurát csak azért tették bele a filmbe, hogy az agyamra menjen és ne lehessen feszültséget teremteni, nem azért, hogy bemutassák a félelem megélésének fajtáit. Amint a leghalványabban megjelenik az izgalom, egyből el is csapja egy kínos poénnal.

A film elején még több suspense-t kapunk, ami működhetne, ha a fentebb leírtak nem akadályoznák lépten-nyomon, ám sajnos nem rejtegetik sokáig a mélység titkát. Miután megmutatják, mi tört az emberek életére az óceán fenekén és a szörnyek is aktív szereplővé válnak, már csak jumpscare-rel szúrják ki a szemünket.

Meggyőződésem, hogy az ördög a részletekben rejlik, de aki csak egy újabb agykikapcsolós, látványos kaiju eiga filmre vágyik, és nem zavarja a felszínesség, annak jó szórakozást hozzá!

Képek forrása: TMDb

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.