A csatát megnyerheted, de a háborút nem - BOTRÁNY (2019) kritika

Premier kritikák | 2020-01-09 | Turner

A Fox News Amerika legnézettebb csatornái közé küzdötte fel magát Roger Ailesnek hála. A médiamágnás alapítója és éveken át vezetője volt a hírcsatornának, mialatt nagy politikai befolyást szerzett. Ám magasról lehet csak igazán nagyot esni: látványos felemelkedése még látványosabb bukásba torkollott. Az ellene felhozott szexuális zaklatással kapcsolatos vádak jelentették végül a vesztét, ügyének alakulását ez egész világ figyelemmel kísérthette 2016-ban. Ha kíváncsi vagy, egy korábbi cikkünkből több részletet is megtudhatsz az ügyről.

Ezt a megtörtént esetet dolgozza fel Jay Roach filmje, a Botrány. A lavina akkor indult el, mikor az egyik műsorvezető, Gretchen Carlson (Nicole Kidman) beperelte Roger Ailest (John Lithgow) szexuális zaklatás miatt. Őt hamarosan további kolléganői követték, például a csatorna egyik legtekintélyesebb újságírója, Megyn Kelly (Charlize Theron).

Az utóbbi években induló #metoo kampány úgy tűnik nem csendesül, létjogosultságot biztosít az olyan filmeknek, mint a Botrány. Fontos és örök érvényű témát dolgoz fel, beszél a munkahelyi szexuális zaklatásról, a nők tárgyiasításáról, a munkaerőspiac értékrendjéről. Csak éppen pont úgy, ahogy egy hírolvasó teszi: tárgyilagosan, szenvtelenül.

A történet során a vádló, Carlson, a vívódó áldozat, Kelly, és egy harmadik, fiktív nő, Kayla Pospisil (Margot Robbie) szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Utóbbi a filmben mindazon nők megtestesítője, akiket Ailes valaha molesztált.

A cselekmény dinamikusan indul, egy rövid felvezető után egyből bemutatják Kelly kiemelt helyzetét, erős karakterét, aki nem fél konfrontálódni még Donald Trumppal sem. Az akkor még csak elnökjelölt Trump bevezetése arra is jó volt, hogy prezentálják a csatorna jó viszonyát a férfivel, valamint a munkahelyi követelmények és a személyes vélemény konfliktusát. Trumpnak több olyan megnyilvánulása volt, amelyben nőket becsmérelt, a film természetesen ezekre helyezi a hangsúlyt. A film a játékidő alatt azonban egyre veszít lendületéből, mintha a szerkesztőségi sürgés-forgásból az igazságszolgáltatás lassan őrlő malmai közé keverednénk.

Az operatőri technika alapvetően illeszkedik a témába, sokszor láthatunk olyan nem egzakt variókat vagy mélységélesség-váltásokat, amik megteremtik az élő felvételek illúzióját. Robbie sminkjén és öltözködésén pedig szavak nélkül is egyértelműen nyomon követhető, éppen milyen viszonyban van főnökével.

De sajnos érződik, hogy a rendező Jay Roach, az író pedig Charles Randolph volt, vagyis hogy férfiak készítettek filmet egy nőket érintő kérdésről. A három főszereplőnő kiemelkedő, Theron a megfontolt, hatalommal bíró műsorvezetőt, akinek mindenkire gondolnia kell, Kidman az elégtételt követelő, fifikás mellőzöttet, Robbie pedig a feltörekvő nemzedék lehetőségeit kutató, s végül sajnos megismerő fiatal lányt játssza teljes átéléssel. De bármennyire próbálnak hitelesek lenni, néha túlzásnak tűnhet a játékuk, mivel ők szeretnék átadni a film lényegét, csak ebben nem segít nekik sem a rendezés, sem a forgatókönyv. A három főbb női karaktert leszámítva mintha mindenkit teljesen elhatárolnának a témától, a készítőknek mintha nem lenne céljuk ráébreszteni a nézőt a tettek súlyára. A főszereplők egymással szemben is fogalmaznak meg kritikát. Kayla egy ponton megkérdezi Kellyt, miért nem állt nyilvánosság elé korábban, miért hagyta, hogy az utána jövők ugyanúgy szenvedjenek, ahogy ő régen. Ez egyébként egy jogos felvetés lehetne, de a film közömbösségét látva inkább egy férfi aspektusból érkező számonkérésként hangzik. Mindeközben Ailesszel óvatosan bántak, jóllehet, valójában hitte, hogy amit tesz, végső soron jó a nőknek, de kicsit mintha féltek volna teljes körű képet adni, mintha attól tartottak volna, hogy az emberekből túlzott utálatot váltana ki.

A film lezárása szintén kérdéses, amolyan „a csatát megnyerheted, de a háborút nem” negatív felhanggal. Egy reális, egyúttal lehangoló végkicsengése van, ami egy hosszú folyamat kezdetének, de hadüzenetnek is tekinthető.

Ugyanezt a témát dolgozza fel – a szintén idén megjelent – A legharsányabb hang, melynek főszereplőjét, az Ailest alakító Russell Crowe-t Golden Globe-díjjal jutalmazták.

Nem tartom magam feministának, engem mint nőt nem vont be eléggé érzelmileg a film, ennek okait igyekeztem megtalálni fentebb. Minden hibája ellenére élvezhető és érdekes, már csak Theron-Kidman-Robbie hármasa miatt is érdemes megnézni. Jóllehet, végső soron maga a téma izgalmasabb, mint a film.

Képek: TMDB

A film Mafab oldala