Fekete és Fehér - A BŐRÖMBEN (2018) kritika

Premier kritikák | 2020-01-15 | Juhász Péter

A faji megkülönböztetés, előítélet sajnos örökérvényű téma, mindennapos problémát jelent. Számtalan területen jelenik meg ez a roppant kényes jelenség, egyik stabil felületet képezi a művészet, azon belül is a filmművészet. Az elmúlt évtizedekben megannyi mozgóképes alkotás boncolgatta már a témát, több-kevesebb sikerrel. Mindannyian ismerünk legalább egy olyan filmet, ami ezt a témát járja körül, ha pedig valós alapja is van a vásznon látható történetnek, egészen biztosan mondani akar vele valamit az alkotó. Nincs ez másképp A bőrömben (Farming) című film esetében sem, ahol a rendező saját élettörténetét vitte filmre. Adewale Akinnuoye-Agbaje, akit olyan mozikban láthattunk, mint a Suicide Squad, a Congo vagy A Bourne-rejtély, első rendezése gyakorlatilag kőkemény, véresen őszinte önéletrajz.

A film eredeti címe Farming, mely azt a folyamatot takarja, ami Nagy-Britanniában az 1960-as és ´80-as évek között zajlott, mikor fehér, munkásosztálybeli családokhoz több ezer nigériai gyermeket adtak „nevelésbe” szüleik.

Enitan (Damson Idris) kisgyermekként kerül a Carpenter családhoz, mivel szülei nem rendelkeznek a megfelelő egzisztenciával a család fenntartásához. Nevelőanyjával (Kate Beckinsale) azonban sosem alakul ki igazi szülő-gyermek kapcsolata, mivel az asszony számos gyermeket vállal pénzért cserébe. A fiú így csupán egy a sok közül, aki sem gyermekként sem tinédzserként nem találja helyét a világban. A környezetéből felé áradó harag és megvetés hatására idővel nem csak saját magát kezdi el gyűlölni, hanem minden létező embert. Amikor végső elkeseredésében belép egy helyi skinhead csoportba, az élete még tragikusabb fordulatot vesz. Már nem csupán egy gyilkos eszme követőinek állandó céltáblája, hanem megtűrt kutyája is, akit nem kímélnek sem testi, sem lelki oldalon. Enitan teljesen kifordulva önmagából idomított, vérszomjas fenevaddá válik.

A film lépésről lépésre mutatja be Enitan történetét. Mindennapjait fogadott testvéreivel és a bérszülőkkel, akik közül Kate Beckinsale félelmetesen jól hozza az édesanyát, aki igazából feladatként kezeli a reá bízott életeket, és ha nem vagy a kedvence, inkább magadra vess! A kis Enitan idejekorán megtapasztalja a megvetés, lenézés valamint az előítélet irdatlan súlyát, aminek következtében idővel kitörlődik belőle minden emberi érzés. A kanapé mögött, képzeletbeli barátok társaságában tölti leginkább idejét, és mikor először megtámadják, a büszke brit apa arra buzdítja; üssön vissza!

Mire eléri a középiskolát, számos sebből vérző, veszett kutyává válik, aminek hatására rendre kitiltják az oktatási intézményekből. Enitan lassan, de biztosan sodródik a társadalom peremére és önmagát szembeköpve a lehető legrosszabb társaságnál talál mentsvárra. A helyi skinhead banda ugyanis befogadja, de mint kutyát tartják csak számon, aminek következtében az amúgy sem stabil lelkivilágú fiú teljesen kivetkezik önmagából. Senkire és semmire nem lesz többé tekintettel és féktelen dühe lassan, és teljesen felemészti.

Fiatalabb koromban eme kényes téma néhány igen kegyetlen mozi formájában terjedt a nagyvilágban. Ott volt az ausztrál Romper Stomper, melyben Russel Crowe alakít kőkeményen, vagy az Amerikai história X Edward Nortonnal és Edward Furlonggal a főszerepben, de a This is England is egy a sok olyan film közül, mely a fajgyűlölet kérdésével foglalkozik. Láttam mindegyiket, más-más módon tiport belém mindegyik. Úgy véltem, ismerem a műfaj legfontosabb darabjait, nagy meglepetés már nem érhet. Nos, tévedtem. Olyan erejű gyomrosra ugyanis, mint amit a Farmingtól kaptam, egyáltalán nem számítottam.

Adewale Akinnuoye-Agbaje helyében roppant büszke lennék, hogy élek és elértem mindazt, amit mondjuk most első direktori munkájával letett az asztalra. Aki látja majd a „A bőrömben” című filmet, egészen biztosan nem fogja tudni kitörölni annak nyomát.

Ennyire brutális, a lélekre ható mozgóképes terrort még talán sosem láttam. Kemény volt a História X, meg odacsapott a Romper Stomper is, ám amit ez a film vázol, az maga a kiszolgáltatottság jeges érzése. A borzongató pillanaté, mikor csupán milliméterek választják el arcod egy lesújtani készülő ököltől. Mindezt, mint a film nézője éled át kényelmes székedben, és idővel azt veszed észre, kínos feszengés lett úrrá rajtad. Azt ugyanis, amikor sarokba szorítva szűköl egy sebzett ember, borzasztó közelről látni. Ebben a filmben pedig ez a legkevesebb, mit át kell majd élned a stáblistáig.

A Bőrömben nagyon nehéz darab, épp ezért nem lepődöm majd meg, ha erősen megosztott lesz a róla alkotott vélemények tömkelege. Egyfelől bravúros alkotás, mert félelmetesen hatásos képekkel és tűpontosan illeszkedő, felzaklató hangulatú zenei aláfestéssel jeleníti meg Enitan kálváriáját. Másrészt azonban érződik rajt, itt most valaki mindenáron el akarja neked sírni szenvedése történetét úgy, hogy egyáltalán nem vagy rá felkészülve, és azt sem tudod, akarod-e azt hallani?

Kendőzetlenül őszinte, véresen nyers és hidegrázósan feszült pillanatok érkeznek sorban a film játékideje alatt, alig hagyva egy szusszanásnyi időt. Mikor valami békésebb dolgot mutat a kamera, fürkészni kezded a hátteret, honnan jöhet az újabb csapás. És jön, efelől semmi kétség!

A főszerepet alakító Damson Idris hihetetlen átéléssel hozza a karaktert, szeme egyetlen villanása elegendő ahhoz, hogy összerezzenj. Az anyát alakító Kate Beckinsale számomra ebben a filmben nyújtja élete eddigi legjobbját. Nagyszerűen lavíroz érző anya és szívtelen érdekember szerepe között. A film hitelesen mutatja meg, milyen érzés lehet úgy felnőni, hogy képtelen vagy érezni az oltalmat jelentő anyai ölelést. Egy béranya sajnos minden vállalt gyermekével csupán üzletet köt. Ha pedig valamelyik nem megfelelő valamiért számára, az semmi jóra ne számítson.

A filmbeli skinhead csoport tagjai és működése a műfaj már ismert sablonjai mentén kerülnek bemutatásra. Sztereotip karakteri közül a banda fejét alakító John Dagleish nyújt kiemelkedő alakítást, a kegyetlen vezér szerepében ugyanis szabályosan a székhez szegez hidegrázós jelenlétével.

A cselekmény az első perctől kezdve megállás nélkül zúdítja ránk a lelket és szívet egyaránt földbe tipró jeleneteket, így a film végére alaposan megtépáz. Nem könnyű kiheverni a látottakat, nem is kell! Bármennyire is erős és tragikus hangvételű a rendező munkája, roppant fontos üzenettel bír. Persze, ismerjük már, mégis időről-időre szembejön velünk egy újabb történet, ahol emberi életek mennek tönkre, faji előítélet következtében. Ártatlan életeket olt ki a felsőbbrendűségbe vetett hit, mely által valaki csupán azért tipor valakit a földbe, mert önmagát magasztosabbnak tartja embertársánál.

Amíg ez a szomorú valóság, nincs miről beszélni. Muszáj ezen filmek alapján megtapasztalni, átérezni mindazt, amit soha nem lenne szabad egymás ellen elkövetnünk. Csupán azért gyűlölni a másikat, mert különbözünk tőle, hatalmas tévedés. Isten előtt ugyanis, mind egyformák vagyunk.

Kiemelt kép

További képek: IMDb

A film Mafab oldala