Érdektelenségbe fulladó emberi dráma - AMANDA (2018) kritika

Premier kritikák | 2020-01-17 | Juhász Péter

Mindannyian tudjuk, hogy az elmúlt évtizedben sajnos számos terrortámadás borzolta fel a kedélyeket. Az ezek mentén keletkező, szörnyű veszteség feldolgozásához olykor emberfeletti küzdelem árán jut csak el az áldozat családja, és barátai. Ezen szomorú események kapcsán megannyi film készült már. Vannak köztük brutálisan véres, látványra építő darabok, és vannak a visszafogottabb, sokkal inkább lélekre ható alkotások. Nem kell feltétlenül szuperközeliben mutatni a vérengzést, hogy hatásos legyen a film. A kevesebb ugyanis sokszor több.

Na, de mi van akkor, ha elrettentő képekkel sem rendelkeznek az alkotók, és még drámai síkon sem tudják megragadni a történetet? Akkor kerül mozikba az Amanda című francia film.

Mikhael Hers rendezésében Amanda, a 7 éves kislány kálváriáját követhetjük nyomon, amint egy Párizsban történő terrortámadás során elveszíti édesanyját. Sandrine egyedül nevelte lányát, így annak hivatalos gyámja a nő öccse, David (Vincent Lacoste) lesz. A 24 éves fiatalember azonban magát is épp csak el tudja látni, alkalmatlannak érzi magát e felelősségteljes szerep betöltésére. A barátok és barátnője odafigyelésével, meg a múló idő ölelésében idővel leomlanak a köztük levő falak, és Amanda is újra békére lel nagybátyja mellett.

Az alapvetően nyerő formulára írt történetből lehetett volna akár egy jó film, ha az alkotók nem úgy valósítják meg, mint emlékeim Duna televíziós darabjait, melyek délután 2-kor kezdődtek. Amanda mozija ugyanis ezer sebből vérzik.

Elsőként ott van komoly probléma, hogy láthatóan nem volt elég pénz megvalósítani a filmet. Épp ezért roppant mód visszafogott, és amatőrnek hat az egész. Párizs kellemes képein kívül szinte semmit sem kap a néző. A drámai szál lassan épül fel, az első 20 perc semmitmondóan unalmas. Az ember azt figyeli, hova akar majd kilyukadni ez az egész? Megismerjük benne a szereplőket, az egyedülálló nőt, aki próbál kislánya számára a lehető legjobb anya lenni. Ott van David, az öcs, aki alkalmi munkákból tartja fenn magát. Az egykori tenisz reménység épp újdonsült barátnőjével egyengeti útjait, és rég nem beszélt már édesanyjával. Nővére ezért wimbledoni utazást szervez hármójuknak. Minden szép és jó, míg meg nem történik a tragédia. Itt indulnak a komoly gondok.

Nem akartam én hollywoodi szuperprodukció stílusában látni az ominózus jelenetet, de azt el sem tudtam képzelni, ennyire amatőr módon is meg lehet valósítani azt. Ok, értem én; a lélekre jobb hatni, és nem a véres cafatokban kiszenvedő áldozatok látványa a fő szál. De, ennyire semmitmondóan megvalósítani egy ilyen erejű jelenetet, nekem borzasztóan fájt. No, sebaj. A történet innentől kezdve – gondoltam - legalább majd hatásos lesz. Hát, nem.

A fiú és a kislány kapcsolatának elmélyülése az édesanya elvesztése után már sokszor látott, hálás téma. Remekül kivitelezett színészi alakítások tömkelegét ismerem e téren. Ott van más aspektusban ugyan, de a Kramer kontra Kramer vagy akár az Apja lánya is. Az Amanda azonban itt sem képes jól teljesíteni. Sajnos.

A totális unalomba fulladó jelenetekkel teleírt forgatókönyv megöl minden lehetőséget. A tragédia másnapjának szívhez szóló, fájdalmasnak vélt jelenetei nagyjából annyira hatottak hitelesnek, mint a metróban osztogatott magazin aktuálpolitikai rovata. Az Amanda címszerepében látható Isaura Multrier aranyos kislány, és tényleg megtesz mindent, de a nagybácsit alakító Vincent Lacoste képtelen átadni a szerep által megkívánt szenvedés fájdalmát. Olyan volt őt látnom, hogy én is majdnem elsírtam közben magamat. Kínszenvedés.

A klasszikus sémák mentén, de azoktól úgy 10 kilométerre haladó alkotás elbukik az összes létező ponton, amit megírtak neki. A fiú és a támadásban szintén megsérült barátnője, Léna (Stacy Martin) vívódása, vagy a rég nem látott anya beinvitálása a történetbe csak nyújtja ezt az alapból rágógumi filmet. Lassú felvezetés, rosszul kivitelezett történések, unalmas arcok. Az egyetlen értékelhető szál a fiú apai nagynénjének jelenléte, aki támogatja a csonka kis családot. Ez viszont így nagyon kevés, még úgy is, hogy a végére egészen aranyos a film, de semmi több.

Hiába aktuális és szomorú a történet alapja, ha az alkotók nem nőttek még fel a feladathoz. Lehetett volna Amanda egy komoly dráma, kőkemény pillanatokkal, amiben remekelhettek volna a színészek. Helyette azonban marad a teljes közöny, ami a vetítés végén, a termet elhagyóban a játékidő alatt szép lassan kialakult.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala