Állati kínos kaland - DOLITTLE (2020) kritika

Premier kritikák | 2020-01-17 | Gulyás Dominik

Nem szeretném hosszúra nyújtani a beszámolómat, hiszen őszintén, ki az, aki várta ezt a filmet? Persze nyilvánvaló volt, hogy Robert Downey Jr. és a beszélő állatok majd bevonzzák a családos embereket, hiszen ha nem is egy világmegváltó kalandot kapunk tőle, attól még lehet belőle egy korrekt, bájos kis családi mozi. Sajnos az alkotók nem így látták a helyzetet.

Hugh John Lofting meseregénye egy állatbarát doktor kalandjairól szól, aki polinéziai papagája segítségével megtanul az állatok nyelvén kommunikálni, majd ezt a képességét kamatoztatva a világ legjobb állatorvosává válik. Ezt a történetet már a 60-as években feldolgozták Rex Harrison főszereplésével, de legismertebb filmes adaptációja talán az Eddie Murphy-s változat, ami kvázi modernizálta az eredeti történetet. Talán kínos bevallani, de én is innen ismertem meg először Dr Dolittle karakterét és egészen a mai napig nem is tudtam, hogy a könyvváltozata sokkal régebbi időkre nyúlik vissza. Bár az előzetesek és a korai hírek azt sejtették, hogy a 2020-as feldolgozás nem lesz egy jó mozi, de én, aki még a rosszban is próbálja, a csiszolatlan gyémántot megtalálni, reméltem, hogy legalább egy egyszer nézhető családi mozit fogok kapni. Kissé butácskát, de ártalmatlant. Hát sajnos megfizettem a jóhiszeműségemért.

De még mielőtt azt várjátok, hogy alvilági titán módjára felperzselek mindent magam körül és rázúdítom a felgyülemlett haragomat a filmre, ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Ez a film, még azt sem érdemli meg, hogy a velejéig szétoltsam. De kezdjük a legelejétől.

Dr Dolittle eldugodtan él saját kis birtokán, állatainak társaságában és nem hajlandó emberek közelébe menni, míg nem egy nap a hazának szüksége lesz a tudására. Az angol királynő súlyos beteg és mivel tőle bérli a kis állatkertjét, a doktor segít neki. Kiderül, hogy az egyetlen gyógyír egy ritka (már-már legendás) gyümölcs, ami csak is egy távoli kis szigeten található meg. El is kezdődik a kaland, ami tartalmaz tengeri utazást, egzotikus helyszíneket (azt a kettőt, ami a film játék idejébe belefért) és misztikus, letűnt tájakat. Na és most térjünk rá, arra, hogy miért is nem működik ez, mint családi mozi.

Azért, mert semmi báj nincs benne. Ismeritek az olyan B kategóriás gyerekfilmeket, amikben rajzolt mesehősöket dolgoznak fel számítógépes animációkkal? Maci Laci, Alvin és a mókusok, Hupikék törpikék, de nagy valószínűséggel az idei Sonic is ide fog tartozni (igen, tudom, hogy ő nem klasszikus mesehős!). Na, ha ezek közül csak egyet is volt szerencsétek látni, akkor már sejthetitek, hogy milyen úton halad az új Dolittle feldolgozás. Erőltetett poénok, kínos szituációk és túlzottan ripacs módon megírt karakterek. A humor kimerül annyiban, hogy animált figurák próbálnak viccesek és trendik lenni. Ez viszont azért nem működik, mert egy viktoriánus kori angol környezetben, idegennek hat az állatok beszédstílusa, másrészt a célcsoport nem fogja érteni őket (mint például a filmben lévő indokolatlan Keresztapa-utalást). A felnőtteknek viszont meg azért nem fog működni, mert nem ők a célközönség. Nem fognak azon röhögni, hogy most éppen a kacsa nem tudja megkülönböztetni a zellert a csipesztől. És ezt elsütik 15 alkalommal. Hölgyeim és uraim, az év poénja. A film pedig két szék között a padlóra esik. Mintha a producerek úgy gondolták volna, hogy majd Downey és a beszélő állatok elviszik a hátukon a filmet, minek ide még olyan dolgokkal bajlódni, mint azonosulható karakterek vagy normális poénok.

Na és akkor beszéljünk egy kicsit az ex-Marvel sztárról. Downey Jr. ezúttal nem próbálja meg ismét Tony Starkot utánozni. Karakterében nincs meg az a cinikusság és lazaság, ami azóta is a védjegyévé vált. Nem! Helyette legyártotta nekünk az évi Johnny Depp vicces kalapban adagot. Megvalósult azok álma, akik úgy gondoltak hőn szeretett Tony Starkunkra, mint Jack Sparrow pótlék. Ők megkapják azt, amire vártak. Más kérdés, hogy rajtuk kívül ki igényelte ezt még? Szomorú látni, hogy mire Downey-nak végre lehetősége lett szögre akasztania a Vasember páncélt, az első szerepével már is rá lépett arra az ösvényre, amiből drága Jack Sparrow kapitányunk azóta sem tudott kilépni. Reméljük, hogy ő még időben észbe kap és megpróbálkozik új szerepekkel is.

Összeségében a Dolittle egy rossz film, de nem az a fajta, mint a Macskák, ami minden percében öngyilkosságba hajszolja a közönségét, hanem az abszolút rezignált, lelketlen szutyok, ami nem is érdemel több szót. Nem ajánlom sem azoknak, akik egy egyszerű családi szórakozásra vágynak, sem azoknak, akik mazochista szándékból kívánnak rá beülni.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala