Unikornist salátával – JOJO NYUSZI (2019) kritika

Premier kritikák | 2020-01-24 | Faragó Tamás

Az egyik legjobb dolog, ami Hollywooddal történhetett, hogy felfedezte Taika Waititit. Az új-zélandi rendező saját hazájában már kultstátuszba emelkedett mint komikus és indie filmes. Ez a felnőtt testbe bújt gyerek számára mindig mély témákat vesz elő. Gyermekét egyedül nevelő szülő, bonyolult apa-fiú kapcsolat, problémás gyerekkor, ezek mind visszatérő elemek a filmjeiben, viszont ezeket a nehéz szituációkat mindig kellemes, de fanyar humorral teszi fogyaszthatóvá. Nincs ez másként a Jojo Nyuszi esetében sem, csak ezúttal mindez a náci Németországban történik. A történet alapját Christine Leunens Cellába zárva című regénye adja, de a film csak elemeiben idézi meg az eredeti művet.

Hitler „birodalmának” végnapjaiban járunk és egy tízéves hitlerjugend megpróbáltatásait követhetjük végig. Jojo igazi meggyőződéses náci, aki annyira hisz a Führerben, hogy még a képzeletbeli barátja is maga a vezér, Adolf. Azután kezd el minden megváltozni, hogy egy baleset miatt otthon kell maradni és rájön, hogy imádott édesanyja egy zsidó lány bujtat otthonukban. Jojo szűk és előítéletes világa szép lassan kinyílik, viszont ezekben az időkben nehéz megvilágosodni.

Waititi nem hazudtolja meg önmagát, elsőre a Jojo Nyuszi elképesztően vicces és szatirikus. Zseniális húzás, hogy az egész filmet a 60-70-es évek Amerikájának hangulata járja be. A nácizmus olyan, mint a konzervatív nézetek, ami ellen lázadhatnak a hippik. Jojo mellett meg két ilyen „hippi” is van, az édesanyja Rosie és Elsa, a rejtegetett zsidó lány. Ez a pozitív és könnyed hangulat belengi a film első felét, hogy aztán még keményebben ossza ki a pofonokat.

A mozi második fele visszavesz az oldottságból, nem felejt el humoros lenni, de kevesebb Adolfot és sokkal több gyomrost kapunk. Jojo-val együtt nyílik ki előttünk a világ. A konzervatívokból újra nácik, a hippikből újra zsidók lesznek. Sorsok és eszmék omlanak össze.

A film egyik nagyon jó pontja, hogy nem ítélkezik, nincs benne egyértelműen gonosz karakter, talán egyedül a Stephen Merchant által játszott Gestapo tiszt, de ő is inkább vicces mint ijesztő. Még azok a fiúkról is, akik bántják és megalázzák Jojot érezteti, hogy meg lettek vezetve, az ideák és a dogmák áldozatai. A fasizmus a németeket is megnyomorította, erkölcsileg és lelkileg, ebből sikerül Jojo-nak kilépnie.

Ami miatt mégis van benne csalódás, a kevés szatirikus elem, ami az elején jóval hangsúlyosabb. Habár erről egyértelműen a trailerek és azoknak a vágói tehetnek, hiszen az előzetesek egy kőkemény és vicces szatírát ígértek és nem egy sírós-nevetős dramedy-t.

A hangulat mellett a színészek is fantasztikus munkát végeznek. Waititi Adolfjáról már előre tudni lehetett, hogy a humor fő forrása lesz. A rendező nem is hazudtolja meg magát, egy igazi debil-gyerekes figurát hoz, olyat amihez nagyon ért. Thomasin McKenzie Elsája egy igazán szerethető figura, még akkor is mikor késsel fenyeget egy kisfiút. A mindenét elvesztett lány drámája a végére ér be igazán és addigra már mindenki a szívébe zárta.

A Jojo-t alakító Roman Griffin Davis annak ellenére, hogy ez az első szerepe igazi telitalálat, aranyos és szerethető. A rácsodálkozása a világra annyira őszinte, hogy az ember odamenne hozzá és adna neki pár bátorító szót meg egy ölelést. Nagyszerű, hogy el vagyunk halmozva tehetséges gyerekszínészekkel. A film nagy neve Scarlett Johansson, aki régen élvezett ennyire szerepet, szinte lubickol benne. Minden pillanata, gesztusa és mondata aranyat ér. Sam Rockwellre pedig ráírták a karaktert. Tipikus neki való figura, a cinikus és megcsömörlött katona, aki nem náci akar lenni, csak a hazáját szolgálni. Talán belőle kaphattunk volna kicsit többet is.

A Jojo Nyuszi egy klasszikus felnövés történet és egy nagyszerű filmélmény, ami tökéletesen passzol Waititi eddig munkássághoz. Vicces és megható, szóval, aki csak nevetni akar az jobb, ha készül zsebkendővel is.

Érdekességeket a filmről a Mafabon ide kattintva találsz.

Képek forrása: IMDb